A békebeli Székely Kalendárium

„Bevallom, az év vége felé egyre kevesebb időm jut könyvet kézbe venni, mégis november végén időt szakítottam a frissen megjelent Székely Kalendárium elolvasására. Többször jártam be keresztül-kasul Erdélyt, így a leírtak és a fotók kellemes élményeket idéztek fel bennem. A kiváló kötet kicsit visszahozta gyermekkoromat is, mikor nagyszüleim, szüleim gondosan lapozgatták az akkori idők kalendáriumait, s hosszan kommentálták is a leírtakat. A kiscsőszi szomszédokkal is megvitatták a magvas gondolatokat, majd az új szerzemény a többi évkönyv közé került fel a polcra.

E kiadvány is őrzi a kalendáriumszerkesztés nemes hagyományait. A rend szerint először évfordulókat idéz. Az adott hónapban széljegyzetként népi bölcsességek is megjelennek, így figyelmeztetve a nyájas olvasót az évezredes hagyományok követésére. Novembert írunk, erre a hónapra az ’Ezer reszkető gyertyavilág fénye’ kis összeállítás jutott, amiben az erdélyi halottkultuszból kapunk intelmeket.

Talán a régi, napjainkig élő hagyományokról szóló írások kötötték le leginkább a figyelmemet. A ’Lakodalom a régi Marosszéken’ című, két évszázada megjelent írás Bólyai Farkas kezét dicséri. Ízesen írja le a vőfély szerepét, akin nagyban múlik, hogy a vendégek milyen szájízzel gondolnak vissza a nagy eseményre. Egykor a falu leggógyisabb férfijai vállalták e szerepet, akiknek nemcsak az esze, de a nyelve is forgott. Manapság már hivatásos vőfélyek vannak, sőt vőfélyversenyeket is rendeznek.

Hosszabban elidőztem – stílusosan egy saját míves ládán ülve – a ’Mi fér egy kelengyés ládába’ című cikknél. Már a nemes bútor külcsíne is sokat kifejezett, jókezű asztalos- ládafestők versengtek a megrendelésért. Igazán viszont megtöltése okozott sokszor álmatlan éjszakákat az anyának, aki a lányát ’tisztesség szerint, illendően akarta kiházasítani.’

Életemet a népzene és a néptánc tölti ki, a Fordulj Kispej Lovam táncegyüttessel többször felléptünk Erdélyben is. A ’Mentsük meg a magyar népdalt!’ írás Gálfalvi Gábor nyugdíjas tanár gondolatait osztja meg, és a gyermekkori népdaltanításra ösztönöz. Öt gyermekem nevelésében magam is ezt tartottam fontosnak, s a kiscsőszi gyermekfoglalkozásaink tematikájában is ezt forszírozom.

Kellemes színfoltokat jelent a híres emberek, a székely ’celebek’ megszólaltatása, valamint a paraszti munkák bemutatása – magam is gazdálkodó lévén – szintén érdekelt. A komolyabb írások után a kulináris oldalakon állt meg a tekintetem. A hosszabb fejezetet egy vers vezeti be, s Fülei-Szántó Lajos rigmusát olvasva azon nyomban éhes leszek. Pedig ez még csak a kezdet, következnek a kedvcsináló írások, régi receptek, amiknek egy részét már megkóstoltam. Mielőtt továbblépnék, az igazi zakuszka titkaira is fény derül. Számomra viszont az a titok, hogy Erdély egyik legismertebb étke miért kapott szláv nevet.

Minden kalendárium legolvasottabb része a humor-sarok. Lakatos Demeter verse adja meg a hangot, majd törvényszerűen a székely góbéságok következnek. A viccek néha visszaköszönnek, de lehet rajtuk döcögni. A mezőségi csujogatások viszont visszakanyarítanak a vőfélyes lagzihoz. A gyűjtés már a felfokozott hangulatot adja vissza, s a pajkos sorok egy dekameronba illenek. Egy gyöngyszemet idézek: ’A legénynek jár a keze/a leánynak legyen esze…’ Bizonytalanságban hagyom az Olvasót, hogy vajon van-e a lánynak sütnivalója, mivel a 317. oldalon mindenki megkapja a választ.”

A könyv a Pro Press Egyesület gondozásában jelent meg.