Nagyvárad zenei élete a Thurzó-gyűjtemény tükrében - Thurzó Sándor: Nagyváradi éneklőkanonokok (1199 – 1557)

Érdekes egybeesés számomra, hogy születésem éve megegyezik nagytatám azon zenetudományi publikálásával, amely első alkalommal dolgozta fel – felkérésre ilyen összetett formában –, egyetlen tanulmányba sűrítve a nagyváradi éneklőkanonokok történetét a Zenetudományi írásokban.

Az akkor forradalminak tekinthető romániai magyar zenetudományi kiadványsorozat, a Zenetudományi írások, az első romániai magyar nyelvű zenetudományos kutatás eredményeit összegző kiadvány volt. Összesen öt kötetet élt meg, az első kötete 1977-ben jelent meg, az utolsó, az ötödik pedig 1999-ben. Ez a kiadványsorozat a romániai magyar nyelvű zenetudomány kollektív publikációs fórumának számított, hiszen ezekben a kötetekben kaptak helyet kaptak olyan tanulmányok is, amelyek magyar nyelvű zenei szaklap hiányában, és szakmai jellegűknél, terjedelmüknél foga nem kerülhettek be magyar művelődési, irodalmi folyóiratokba. Nagytatám, Thurzó Sándor, a sorozat harmadik kiadványában, 1983-ban jelentette meg azt a tanulmányát, amelyet most ismételten közzéteszek és bemutatok.

Nagyváradi éneklőkanonokok

Thurzó Sándor Nagyváradi éneklőkanonokok (1199–1557) című tanulmánya jelent meg 1983-ban, a fent említett kiadványsorozatban. Nagyvárad zenei életének kezdetei a messzi középkorig visszavezethetőek. Fennmaradtak olyan jelentős írott dokumentumok, amelyekből kiderül, hogy már a 12. században európai szintű zeneművészet virágzott Nagyváradon. A kor művelői-fejlesztői – mint kontinensünk sok korabeli országában – a katolikus egyház keretében tevékenykedő káptalani iskolák buzgó ,,cantorai” voltak. Ez a tisztség jelentős egyházi méltóságnak számított, a cantorok főleg a kanonokok soraiból kerültek ki, de nem mindenki, ez azonban nem korlátozta a művészi és pedagógiai hatáskörüket, csupán a javadalmazást tekintve voltak különbségek.

A cantorok, tulajdonképpen éneklőkanonokok hatáskörébe tartozott a zeneoktatás elméleti és gyakorlati része, valamint a zenei élet szervezése. Hivatásukat éppen ezért nem is művelhették segítség nélkül, ők inkább csak szerveztek és irányítottak, a gyakorlati zenei munkát helyetteseik, a succesorok végezték.

Művelődéstörténetünk felbecsülhetetlen értékű dokumentuma egy híres jegyzőkönyv, a 13. század első évtizedeinek jogi, társadalmi és kulturális eseményeit rögzítő, latin nyelvű Váradi Regestrum, valamint a váradi káptalan statutumai (1208–1235, 1374). Utóbbiban olvashatóak a cantor jogai és kötelességei, a cantor a káptalan rangfokozatai között a személyes képzettséghez kötött második helyet foglalta el, vagyis mindjárt a lector (olvasókanonok, a káptalani iskola vezetője) után következett, a prépost mellett, a kórus jobb oldalán foglalt helyet. Legfontosabb feladata a zenei gyakorlat szakszerű irányítása a hivatalos liturgikus kórusban (divinum officium). A nagytemplomban úgy kellett vezetnie az éneket, hogy: „tapintatosságból és gondosságból a hallgatóiban és éneklőben valósággal gyarapodjanak az áhítat és buzgóság gyümölcsei, mert (mint mondják) mikor a sima hangot keresik, a jó életet elvesztik, és: a cantor Istent csak bosszantja, mikor a népet hangjával szórakoztatja, és ismét: mit ér a hang édessége, ha nincs a szívnek édessége? Így: hajlítsd a hangodat és hajlítsd az akaratodat, vagy: ügyelj a hangok összhangjára, vigyázz az erkölcs egységére, hogy egy szív és lélek legyünk felebarátainkkal Krisztus által, Istennel akaratunk által, mesterünkkel engedelmességünk által”.

Folytatás következik!

Thurzó Zoltán