Pásztor Anna: Amikor a rocknak jönnie kell, megtalálja a csatornáját

Pikó Stefánia

Az első sorokban szenvedélyes rajongótábor várakozott, melynek összetétele, akárcsak az összközönség, szokatlanul sokszínű volt, ugyanis kicsiktől kezdve a szülőkig, tizenéves rocker fiatalokon át, minden korosztály képviseltette magát. A „legőrültebb” fiatal rockersrácok, akik nem féltek a hangjukat hallatni, hamar felkeltették a zenekar figyelmét, Pásztor Anna pedig folyamatos dialógust folytatott nemcsak velük, hanem az egész közönséggel. A Segges a Balatonba című szám közben három gyerkőc is a színpadra került, akik felnőtteket megszégyenítő módon énekelték a szöveget Annával együtt. A zenekar legújabb lemeze december 11-én jelent meg kilenc számmal, ebből nyolcat a nagyváradi rajongók a koncerten is hallhattak, kezdve az album első számával, a Rockstarral, mely erős kezdés volt, de sikerült még tovább is fokozni a hangulatot. Metál feldolgozásban nem maradhatott ki a Márti dala sem. Az együttes énekesével, Pásztor Annával még a koncertet megelőzően sikerült beszélgetnünk.

– Mit érdemes tudni a legújabb albumotokról?

Anna: Az új albumnak Indián a címe. Elképesztő, hogy milyen viszonyok között sikerült megírnunk, egyre inkább csodálkozom, hogy kétévente előállunk eggyel. Már a gyerekek születése körül is az volt, hogy lehetetlen pelenkázás közben rockalbumot írni, de lehet. A rock teljesen független attól, hogy milyen idegállapotban vagy éppen, vagy milyen évszak van, vagy éppen szülsz vagy szállsz. Amikor a rocknak jönnie kell, az megtalálja a csatornáját. Ez az új album elképesztően letisztult, brutálisan őszinte és nyers. Soha eddig ennyire egységesen nyers és izgalmas album nem került még ki a kezeim közül. Egy kilencszámos album lett, amelyből nyolcat csontra játszottunk már. Ma este nyolc fog elhangzani, ha minden jól megy, az egyik akusztikus, azt nem nagyon tudjuk rockkoncerteken eljátszani.

- A rajongóid imádják a megjelenésed, a nem hétköznapi szettjeid. Ez a zenekarral együtt alakult ki, vagy már előtte is kedvelted az izgalmasabb darabokat?

Anna: Az általános iskola nyolcadik osztályában csapott meg ennek a nőiességnek a szele, amikor mindenki körülöttem elkezdett nőies lenni, akkor én egy teljesen más úton kezdtem el mozogni. Én nagyon öntörvényű, kalandvágyó csaj voltam, picit fiús szemlélettel, és engem nagyon zavart, hogy ki kell tenni minden porcikámat a húspiacra, úgyhogy behúztam a kéziféket, és egy ellendivatba kezdtem. Punk voltam, Sex Pistolst hallgattam. Azonnal hazazavartak az iskolából, amikor levágattam a hajam rövidre, és zöldre festettem be. Tulajdonképpen ott kezdődött ez az ellenállás. A külső megjelenésemmel, mindig a belső mondanivalómat próbáltam alátámasztani. Mindig a nap, a helyszín, és a pillanatnyi állapotom szerint öltöztem föl, eleinte abból, ami körülöttem volt – sufnituning – aztán jöttek designerek, fantasztikusan tehetséges emberek, akik fantáziát láttak bennem. Kölcsönadtak dolgokat, ezeket pedig ötvöztem saját darabokkal. Érdekes íve van ennek az öltözködésnek. Egy jó tíz évig volt az a nagyon magassarkú csizma, amit a ruhámmal együtt elfelejtettünk elhozni kb. négy koncerttel ezelőtt, és lapostalpúban voltam, és ebből egy hirtelen jött váltás lett, úgyhogy most tornacipő lesz, derekamra kötött pulcsi és sapka. Nagyon nem ragaszkodom igazából semmilyen törvényhez, még a sajátjaimhoz sem.

– A koncertjeiden sugárzik belőled a belső erő, a magabiztosság. Mindig ilyen rendben voltál magaddal?

Anna: Az ember színpadi perszónája és az életbeli perszónája más, azért, mert mikor az ember a kis törékeny lelkét fölviszi a színpadra, védelmi rétegek kerülnek rá. Én egy zenekarban vagyok, ez pedig egy óriási pajzs. Négy nagyon kemény és nagyon tehetséges fiúval állok a színpadon. A hangosítással, a vizuális elemekkel együtt ez egy nagyon erős gépezetté vált, amelyik véd engem és felvértez arra, hogy az legyek, akinek lennem kell a színpadon. Ott van a törékeny ember is. Nem nekem, hanem nekünk kell megváltanunk a világot. Mindenki, aki mellettem van, megerősít engem. Az Anna and the Barbies egy gigacsalád, egy nagyon furcsa latin család, akik hihetetlen szabadon, de együtt élnek. Mi is veszekszünk, meg sírunk, meg visszatérünk, de itt vagyunk, mert még mindig ez a legjobb, amit ebben az életben csinálni tudunk. Amikor pedig lekerülnek ezek a frontemberi-főhősi attribútumok, akkor ott marad egy teljesen természetes, pőre ember, aki ugyanúgy sír, fél, és szüksége van a világra. A magánéletben nagyon törékeny vagyok.

– A magánéletben is főhősnek, anyukának kell lenni. Hogy fér össze a kettő?

Anna: Egy nagyon jó barátom nagyon sokat tud enni, és akkor is, ha már jóllakott, a desszertes asztalhoz is odamegy. Egyszer rákérdeztem, hogy hogy fér még desszert is, és azt mondta, hogy ahhoz külön gyomra van. Így van az ember azokkal a dolgokkal, amiket nagyon szeret. Külön szív, lélek része van a zenekarnak, és egy másik, ettől teljesen független, teljesen kihasználatlan energiaforrás a családnak. Sok ilyen szív- és lélekrészből áll az élet. Míg az egyikkel vagy elfoglalva, kipihened a másikat.

– Milyen volt az idei év, és mi volt a fénypontja?

Anna: 15 éves volt a zenekar, és még tavaly egy olyan programsorozatot találtam ki, ami elmeroggyantnak tűnt, mire a menedzserünk azt mondta, ebbe bele fogunk halni, és tádá, élünk. Nagyon közel voltunk ahhoz, hogy ne bírjuk tovább. Klippet rendeztem, emellett megrendeztem egy darabot a Nemzeti Színházban, megcsináltuk a fesztiválunk hetedik évét Ópusztaszeren több mint 50 zenekarral, megcsináltuk az új albumot, amelyikre öt dalt írtam. Olyan is volt, hogy egy héten öt nap alatt öt különböző országban játszottunk. A fénypont az Indián volt, egy majdnem két órás tematikus darab a Nemzetiben. Dupla telt ház volt, ugyanazon a napon kétszer játszottuk. Abszolút megéri, amit csinálunk, az, hogy kinyomjuk a tubusból az utolsó cseppjét is a kreativitásnak, a vágyainknak és az álmainknak, hiszen százezerszeresen jön vissza. De most már nagyon fáradt vagyok, elképesztően fáradt mindenki.

– Sokszor voltatok már Váradon, és a Moszkvában is. Miért szerettek ide jönni?

Anna: Kb. nyár közepén én már elkezdtem pedzegetni, hogy szeretnék a Moszkvában szilveszterezni. Olyan volt ez nekem, mint mikor a szamár előtt pecaboton tartják a répát – most én ültem a szamáron, és én voltam a szamár is, magam előtt tartottam a répát, ami a Moszkva volt. Valahogy úgy van, hogy onnantól kezdve, hogy átlépjük a határt, házibuli van. Ez egy ilyen igazi ereszd el a hajamat helyszín, elképesztően szeretünk itt lenni. Az itteni legelső bulin, a koncert után esett igazából szét a zenekar nagyon durván, tényleg igazi házibuli volt. Az emberek nagyon bájosak, aranyosak, partiképesek. Erdélybe azt hiszem már ötödik éve járunk, egyre nagyobb a közönség, ismerik a dalokat, hazavárnak minket. Tényleg más a levegő, más a kenyér íze, más a pálinka – nagy öröm idejönni.

(Fotók és borítókép: Juhász Nándor, a koncertről készült teljes album a Moszkva Kávézó közösségi oldalán tekinthető meg)