Ilyenek voltunk: A zsíros kenyér eltűnt illata

Fábián Tibor

Ha az óvodára gondolok, először mindig egy megfakult csoportkép jut eszembe, amelyre alig fértek a liliputi székeken csücsülő apróságok. Pedig csak a magyar csoport volt rajta. Ma már nem készülhetne hasonló kép, jó ideje a városba járnak a gyerekek. Az a kevés. Merthogy új világ, új szemlélet. A korabeli felvétel közepét egy kedves, fiatal óvó néni uralja, aki tyúkanyóként öleli magához a gyereksereget.

Régi épületek, kerítéssel körülvett aprócska udvar jelenik meg az emlékezetemben, ami persze óvodásként még óriásinak tűnt. Csak felnőttként csodálkoztam rá, hogy milyen kicsi udvaron játszottuk el a fiúkkal, hogy mi vagyunk a szilaj lovacskák, miközben oldalunkat paskolva poroszkálunk körbe-körbe. Talán valami tévében látott indiánfilmet utánoztunk.

A foglalkozások közben félve mentünk a román dada nénivel a vécére, ami egy jó öreg, düledező udvari deszkabudi volt. A félsz annak szólt, hogy netán belepottyanunk a sűrűjébe, a nagy koncentrálás közben. No meg közben a dada néni is olyan dolgokat mondott, amiket nem értettünk, de a szigorú tekintet nem ígért semmi jót. És persze az is megtörtént, hogy az ember gyermeke nem tudta elmondani románul, hogy ki kéne menni és ennek az iszonyú önmarcangoló világfájdalomnak egy hatalmas folt lett az eredménye az óvodai szőnyegen.

Aztán ott vannak a szereplések. Az egyik képen serényen dobolunk a fakanállal az otthonról hozott fazék fenekén, amit a velünk szemben ülő anyukák valószínűleg rémült arccal követnek, vajon a fellépés után milyen állapotban kapják vissza a könnyű szívvel felajánlott edényeiket. Merthogy éppen alkalmi szakácsot alakítunk és közben teli tüdőből zúgjuk hozzá: keverem, kavarom, csűröm, csavarom...

Aztán voltunk bűvészek is. Bánatomra hármunk körül az én varázssipkám volt a legkisebb. Ennél ma már sokkal nagyobb szomorúságom az, hogy mostanra már nem emlékszem, mit adtunk elő. Mellesleg a másik két ügyes bűvésztanoncot később Olaszországba és Magyarországra varázsolta az élet.

És még egy kép. A kultúrház, óvodásszemmel hatalmasnak tűnő színpadán ketten állunk. Faragó Karcsi nagy beleéléssel, a rá később is jellemző jó tanulós profizmussal darálja a neki kiosztott verset. Én meg eközben öregesen elfogódott arccal, két kezemet helyes kis pocakomon összetéve pásztázom a közönséget, valami olyan tekintettel: te jó ég, hogyan szólaljak meg ennyi ember előtt?!

Időnként átvittek bennünket a pár méternyire lévő régi óvodába. Ezt füves óvodaként emlegettük akkortájt. Merthogy hatalmas füves udvara volt, amit óriási eperfák uraltak. Több évvel később, iskolásként itt szedtük az eperfalevelet, az iskolában vagy otthon tartott selyemhernyó állománynak. Merthogy ilyen feladatok is utolértek minket a szocializmus végeláthatatlan építése közben. A füves óvodában kedvünkre játszhattunk vagy éppen eltűnhettünk a felvigyázó óvó nénik szigorú tekintete elől.

A mindennapok része volt a nyakunkba akasztott kicsi óvodás táska, amibe előzőleg odahaza gondos kezek bekészítették az uzsonnánkat. Zsíros- vagy margarinos kenyeret. Jobb napokon bundás kenyeret is. Nagydiákként is kimondottan szerettem a zsíros kenyér, alma társítást. Talán azért, mert az unos-untig evett zsíros deszka jobban csúszott a savanykás almával. Tele is volt ezzel a hamisítatlan zsíros kenyér illattal a kicsi óvodás táskám. Ma már nincsenek ilyen illatok, hiába szagolok bele néha a fiam óvodai hátizsákjába.

Reggelente szaporáztuk a lépteinket a jó negyedórányira lévő óvodáig, merthogy gyalog jártunk nap mint nap. Mint mindenki más. Ez volt a természetes és úgy volt jó, ahogy volt. Gondtalan óvodásnak, aki nyerítve prüszköl és poroszkál a füves vagy a kicsi óvoda udvarán a szemüveges Zala Tibi, az izmos Kovács Józsi vagy a nyúlánk Farkas Aladár társaságában, és úgy érzi: övé a világ. De legalább annak egy kicsike darabja mindenképp.