Az otthonmaradás hőstette

Pap István

Nagy tettekről álmodik a gyermek, és a mindennapi mókuskerékből a fantáziavilágba menekülő felnőtt is. Vágyunk a hősökre és a hősiességre, de a valóság alig szolgáltat olyan kivételes pillanatokat, helyzeteket, amikor végre megmutathatjuk országnak-világnak, mennyit érünk. Amikor pedig mégis adódik egy ilyen történelmi pillanat, mondjuk egy világjárvány, valahogy az sem olyan, mint ahogyan azt a hollywoodi forgatókönyvírók, és az ő fantazmagóriáikkal magukat elkábító közönséges halandók elképzelik.

Mert a valóságban szédítő iramban terjedő járvány ellen nem tudjuk előrángatni a filmvásznak világmegváltó hőseit, úgy tűnhet, hogy tehetetlenek vagyunk. De a jó filmekhez hasonlóan a valóságban is választás elé vagyunk kényszerítve: mi magunk döntjük el, hogy ebben a helyzetben ártalmára válunk embertársainknak mondjuk azzal, hogy fölösleges készleteket halmozunk fel, vagy hősök leszünk, és megtesszük azt, amit most megtehetünk: otthon maradunk, és így minimálisra csökkentjük annak veszélyét, hogy elkapjuk, majd tovább terjesszük a kórt. Nem látványos, nem kalandos, mégis sokkal nehezebb, hősiesebb tett az otthon ülés annál, mint amilyennek így, egyszerűen leírva tűnik.

A huszonegyedik század nyugati civilizációjának embere ugyanis nincs hozzászokva a lassú tempóhoz; úgy érzi, ha nincs állandóan úton, ha nincs egyszerre tíz dolog, amit el kell végeznie, akkor valami nem stimmel, már nem fontos ember, sőt, akkor valójában nem is él. A ma emberének egy napra is nehéz leállnia, nemhogy hetekig, akár hónapokig tétlenkednie. De legelsősorban azt kell tudatosítanunk magunkban, hogy az otthonülés nem egyenlő a tétlenkedéssel, mert ezzel életeket menthetünk meg.

A világjárvány teremtette kényszerhelyzet mutatja meg nekünk, hogy mennyi lelki tartalék van bennünk. Ha megszakad az észveszejtő tempó, ha lelassulnak a dolgok, és az otthoni elvonulásban talán előbukkan az önmagunkra figyelés hajlandósága, a számvetés, a lecsillapodás, nosztalgia akár, akkor mindez a pánik ellen is hatékony védelmet nyújt, ami talán magánál a vírusnál is veszélyesebb kór.

Az otthonülés hasznos, tartalmas eltöltésére nincsenek előre megadott receptek. Csak remélhetjük, hogy nem válunk az amúgy is főként a pánikkeltésben jeleskedő tévé és net foglyaivá, hanem ebben a kivételes helyzetben a külső igények helyét a belső igények veszik át. Ez azt is jelentené, hogy nem azzal foglalkozunk, hogy roskadozzon a spájz a liszt súlya alatt, hanem csak akkor megyünk az utcára, amikor ez szükséges, csak akkor és annyit vásárolunk, amikor és amennyire szükségünk van, és nem azért sietünk haza, hogy a századik babkonzervet rátegyük a többi kilencvenkilencre, hanem mert várnak otthon a szeretteink.

A liszt és a konzervek szavatossága előbb vagy utóbb amúgy is lejár. De ha hősök akarunk lenni, akkor otthon maradunk; a család, a társadalom, és talán egyszer majd még a történelem is hálás lesz nekünk ezért.

Borítókép: Illusztráció