A Nagyváradi Atlétikai Club a ’30-as években

Farkas László

Egy régebbi írásomban már foglalkoztam a nagyváradi labdarúgással, régi újságcikkekből merítve adatokat, statisztikákat. Akkor a foci hőskoráról írtam, a kezdetekről, arról az időszakról, amikor a kissé maradi felfogású váradi polgárok igencsak ferde szemmel nézték ennek az új őrületnek az úttörőit. Haragudtak az utcán pattogó labdák által okozott zajra, a hangosnál hangosabb csetepatékra, amiket az ellenfelek vívtak reggeltől estig. Legfőképpen a sok betört ablak volt az oka annak, hogy a labdát kergetők fokozatosan szorultak ki először a Balassa-térről, aztán a Füzes-utcáról, mindenhonnan, egyenesen a Bóné-kút háta mögötti hatalmas, füves területre.

Sok víz lefolyt a Sebes-Körösön addig, amíg egy napon megérkezett a városba Mikló Béla, „iszákjában egy 5-ös futball-labdával”, és aki társakat keresett egy igazi focicsapat, még inkább egy igazi sportklub megalapításához. Mikló Bécsben tanulta ki a labdarúgás akkoriban ismert szabályait és minden egyéb, a focival kapcsolatos dolgot, amiket tájainkon még nem ismertek. Mint tudjuk, a maradi polgárok mellett rengeteg volt a minden újra fogékony, főleg fiatal ember, akik aztán hamarosan Mikló és a futball-labda bűvkörében találták magukat. Olyanok, akik addig is rúgták a bőrt, de rendszer és pontosabb szabályok nélkül. Ezek közül kiemelkedett egy cingár fiatalember, Krüger Károly, aki mindenütt megjelent, ahol a labda pattogott. Így történt aztán, hogy a Füzes utcaiak, kilátogatva a Bóné-kúthoz, lelkes diákokat találtak ott, akik önfeledten kergették a bőrt. Csak néhány nevet sorolunk fel a diákok közül, természetesen a teljesség igénye nélkül. Friedlander Sándor, Pankolits Károly, Jakobovits Elemér neve a későbbi időkben sokszor szerepel majd a váradi krónikákban, ilyen-olyan társadalmi esemény kapcsán.

A nagyváradi tornakör ma, vasárnap délután tartja meg foot-ball és tornaünnepélyét a Rhédey-kert „Sport” téren – hirdette a Nagyváradi Napló 1902. június 1-jén, vasárnap megjelent száma azt a jeles eseményt, ami ugyan nem teljesen a fociról szólt, de nekünk, mai drukkereknek a fociért marad emlékezetes, hiszen ettől a naptól számítjuk a nagyváradi labdarúgás történetét. Ugorjunk pár napot az időben és nézzük ugyanazon lap keddi, június 3-i számában a tudósítást: „A tornamutatványok után kezdődik a nálunk újdonságszámba menő football-match. Két csapat állott egymással szemben, a kék és a piros csapat, mindegyik a maga kapuját védve. Kitünt a kékingesek közül két fiatal szőke gyerek, Kirsteuer és Kodat, kik bámulatos ügyességet tanusitottak a játékban és sok dolgot adtak a pirosaknak. Természetes dolog, hogy athlétáink még nem kezelik a labdarúgás művészetét a legkifogástalanabbul, mert még kezdők, de megmutatták, hogy tehetségük és kedvük van hozzá, s rövid idő alatt országszerte ismert labdarúgók válhatnak belőlük. A match eredménye különben 2 goal volt a kék csapat javára, a pirosak 0 goaljával szemben.” Lám-lám, mik derülnek ki, 118 év után. A bővebb tudósítás szerint ugyanis a labdát rúgó urak közül többen atlétikai számokban és tornában is jeleskedtek.

Engedtessék meg, hogy egy nagy zárójelben soroljuk itt fel annak a 22 embernek a nevét, akik ezen a mérkőzésen hivatalosan is elindították városunkban azt az őrületet, amit focinak hívunk, és aminek csúcspontja az 1943–1944-es Magyar Nemzeti Bajnokság megnyerése volt. Ezt a 22 nevet, és azt a másik huszonvalahányat, a bajnokokét, aranyozott emléktáblán kellene megörökíteni és elhelyezni a majdani új stadion sportmúzeumában:

Kék csapat: Merca Viktor, ifj. Popovits György, Persz Ferencz, Montia Emil, Plattner Miksa, Lukács Béla, Kirsteuer Aladár, Kodat Lajos, Kotzó Jenő, Dayka Endre, Varga Ákos.

Piros csapat: Böszörményi Béla, Erdelt Béla, Jeszenszky Zsigmond, Beöthy Miklós, Gáll Pál, Sipos Ernő, Alliqvander Ödön, ifj. Zigre Miklós, ifj. Medvigy Mihály, Missuray Ágoston, Hantke Emil. A bíró pedig Jelinek Béla volt.

Hamarosan megalakult a Nagyváradi Atlétikai Club (a későbbiekben N.A.C.) és már ki is hívták a Kolozsvári Vasutas Sportklub csapatát egy hivatalos mérkőzésre. A meccsre 1910. július 31-én került sor és 2–1 arányú kolozsvári győzelmet hozott. Az őszi visszavágón azonban a NAC 5–1 arányban leseperte a pályáról a szomszéd vár csapatát.

Itt újra megállunk egy röpke időre és megnézzük, miként „vezette fel”, most már a Nagyvárad című napilap július 30-án, szombaton megjelenő száma a mérkőzést: „Labdarúgó-mérkőzés. Vasárnap délután alkalmunk lesz látni városunk első begyakorolt csapatát, a Nagyváradi Athletikai Clubot, szemben, a Kolozsvári Vasutas Sport Clubbal, evvel a kiváló országszerte ismert csapattal. Ezen mérkőzést sorra fogja követni a nagyobb városokból idesereglő csapatok sora. Ezt a nemes törekvést a város közönségének, minden erejéből pártolni kell. A mérkőzés után, a kolozsváriak tiszteletére bankett lesz. Kezdete vasárnap d.u 5 órakor a Bunyitay-ligetben”.

A mérkőzést tehát 1910. július 31-én vívták, a tudósítás az eseményről pedig ugyancsak a Nagyvárad napilap 1910. augusztus 2-i, keddi számában jelent meg. Íme: „Football verseny Nagyváradon. Alig néhány hónapja alakította meg néhány lelkes sportember, a NAC-ot, s máris pompás eredményeket produkál a fiatal egyesület. Most zajlott le az első, nagyobb arányú football mérkőzése a nagyváradi atlétáknak, s ebben a versenyben, a Kolozsvári Vasutas Sport Club tizenegy legjobb embere is részt vett. A mérkőzésen a kolozsváriak lettek a győztesek, mert az eredmény 2-1 lett (félidő 1-0). A nagyváradi fiatal atléta klub tehát méltó versenytársa a kitűnő kolozsvári együttesnek. Legközelebb a football-versenyt megismétlik, mikor a debreceni atléták látogatnak el hozzánk”.

Most ugorjunk néhány évet és lássuk, mi is történt csapatunkkal a román impérium alatt. Sokan megírtak már a nagyváradi klub történetét, én sem találtam újat a nap alatt, csak olyan dolgokat szeretnék a kedves olvasókkal ismertetni, amiket az 1943–1944-ben elnyert, fényesen csillogó magyar bajnoki aranyak elhomályosítanak. Mert bizony voltak a két világháború alatti esztendőkben is ragyogó eredményei, az akkor Clubul Atletic Oradea néven szereplő zöld-fehér csapatnak, mégpedig a nemzetközi mérkőzések és a külföldi vendégszereplések! Az 1929–1930-as esztendőben három kiváló labdarúgó jött Váradra, a mindössze 18 éves Bodola Gyula Brassóból, Kocsis Elemér Nagyszalontáról és az eperjesi születésű Glanzmann Ede. Az ő ideérkezésükkel és a csapatba való beilleszkedésükkel sok minden megváltozott a klub háza táján. A klub akkori vezetője, Krüger Károly úgy érezte, új úton kell elindulnia a csapatnak. Azonnal hozzá is látott a megvalósításhoz.

1931-ben látogatott el Nagyváradra Magyarországról egy igazi, profi labdarúgó csapat, a Nemzeti FC. Az akkori idők krónikása szerint ördögi iramú mérkőzésen, a váradi zöld-fehér gárda állta a pesti profik által diktált tempót és 2–2 arányú döntetlent ért el. A jó eredmény ellenére még nem állt igazán össze ez a csapat, sok volt még a hiányosság, nem mindig a megfelelő ember játszott a kijelölt posztokon. Így történhetett, hogy 1931. május 14-én az egyetlen romániai profi csapat, a temesvári Ripensia ellen a Bánság fővárosában 7–1 arányban alulmaradt a csapat. Ez a nagyarányú vereség túlzott volt, hiszen három nap múlva itthon 1–1 lett a revans végeredménye. Ugyanebben az évben, június 18-án a Hungária ellen játszott a csapat és kemény mérkőzésen, 4–3 arányban vesztett. A játékosok szerint a vendégek szokatlanul rámenős, már-már túl kemény játékkal lepték meg őket.

Végre június 21-én a NAC megtörte a jeget és megszerezte első győzelmét magyarországi profi csapat ellen. A III. Kerület csapatát 6–2 arányban győzte le, azonban a korai öröm után jött a hidegzuhany, hiszen július 7-én a BSZKRT-tól, egy akkoriban kis, pesti amatőr csapattól 2–1-re kikapott. Ennek a mérkőzéssorozatnak az utolsó állomása az Aradi AC ellen lejátszott 2–2-es, kínkeservesen megszenvedett döntetlen volt.

Ezután következett az a mérkőzéssorozat, ami a „regáti túra” néven vonult be a klub történetének aranykönyvébe. Mi nem soroljuk most fel az eredményeket, csak a turné állomásait és a csapatokat, akikkel „meccselt” a NAC. Konstancán a Victoriával, másnap az Elpysszel, Bukarestben a Belvederével és a CFR-vel, Ploieștiben a Prahovával, Brassóban az akkoriban alakult CFR-vel és a Brașoviával, majd következett a turné utolsó állomása, Marosvásárhely, ahol az ottani munkáscsapat volt az ellenfél és akit könnyedén fektetett két vállra a NAC! A mérleg pedig szédítő! 17 nap, nyolc győztes mérkőzés. „Ki gondolt még akkor arra, hogy a NAC-nak lesznek még olyan túrái is, melyekről nem egy ország, hanem két világrész fog zengeni? Ki gondolta még akkor azt, hogy az az idő is el fog következni, amikor Bukaresttől Párizsig, Bécstől Casablancáig lesz ismert a NAC név” – írja a szerző a NAC-CAO 1934-es évre szóló almanachjában. Nos, a lokálpatrióta és akkorára már futballszakértővé vált váradi közönség biztos remélte, hogy előbb-utóbb történik valami nagyszerű, kedvenc csapatával. Meg is volt minden okuk rá, hiszen sikert sikerre halmoztak továbbra is. A hazaérkezés után pár nappal a debreceni Bocskai FC (a ’30-as évekig Bocskay FC) volt az első ellenfél. Megint győzelem 2–0 arányban. Ezután, augusztus 15–16-án Kolozsvárra utazott a csapat, az ottani tornára, amit meg is nyert. Az ellenfelek a KAC és a Románia-Haggibor kombinált csapatok voltak. Ekkor már-már villogott a csapat, de főleg a csatársor: a Glanzmann-Kovács-Sepi-Bodola-Kocsis ötösfogat!

De mint mindig, a sikerek közé be-becsúszik a hiba is. A váradi Törekvést, a nagy riválist, csak nehezen tudták legyőzni 3–2-re szeptember 13-án. Bodola Gyula akkor már nem volt a csapatban, mert a regáti turné után Brassóba ment és az ottani JAR csapatához igazolt. Következett az újabb vereség, szeptember 27-én, méghozzá megint itthon, 2–1-re a kolozsvári Universitatea együttesétől. A fiúk és a közönség persze nagyon nehezen szokta meg a gyenge eredményeket, főleg a vereségeket.

Az első francia túra

Élt Párizsban azokban az években egy fiatal, Nagyváradról elszármazott orvos, dr. Imrei Zoltán, aki elhatározta, hogy addig nem nyugszik, míg szülővárosa csapatát ki nem viszi turnézni Franciaországba. Senki nem tudta a klubon belül, hogy Krüger Károly magánlevelezést folytat Imrei doktorral, a téma pedig épp a csapat vendégszereplése. Ezt a tényt Krüger Károly egy vezetőségi ülésen hozta a többiek tudomására. A tagok tudomásul vették, elbeszélgettek kicsit a dologról, de igazándiból senki nem hitte, hogy megvalósulhat ez a túra. A Sajó becenévre hallgató Krüger addig levelezgetett a doktorral, míg egy szép napon hozzá kellett fogni a túra megszervezéséhez. „Útimarsall” a futballszakosztály elnöke, Grünstein Gyula lett, Krüger Károly pedig a menedzser. Őket bízta meg a vezetőség a túra megszervezésével. A kalandok, az ellenfelek és az eredmények már egy másik írás témái lesznek…

(Forrás: szöveg és képek – NAC-CAO ALMANACH 1934, Klein Sándor visszaemlékezései alapján)

Borítóképen: a NAC I. csapata