Katasztrófaturizmus elsőkézből

Pikó Stefánia

Ilyen például a halál kérdésköre, melyet valóban csak kérdőjelek öveznek. Senki nem tudja, van-e bármi is a halál után, nem tudjuk, milyen érzés, csupán a fizikai jellemzőit ismerjük, az ember pedig mindig is az ismeretlentől félt a legjobban. Azt mondják, ha nagyon öregek, nagyon betegek is vagyunk, olyan erőteljes az életösztön, hogy még akkor is, ha már beletörődtünk és megbékéltünk a halál gondolatával, az utolsó pillanatban mégis dacolni próbálunk vele. Félünk attól az elkerülhetetlen és teljesen ismeretlen állapottól, ezért inkább nem beszélünk róla, de még ha beszélünk is, igyekszünk inkább költői képeket használni, eufemizálni.

Azonban akkor, amikor egy idegen meghal, a teteme pedig a létező legkiszolgáltatottabb módon hever az út közepén, akkor az emberben felébred valamilyen groteszk kíváncsiság, egyre közelebb merészkedik, bámészkodik, kérdezi a többieket, hogy mi történt, tehát beindítja a katasztrófaturizmust. Az igazi szenzációhajhász réteg nem áll meg a fotózásnál, hanem videófelvételt készít, és a roncsok közé sétál, mit sem törődve azzal, hogy az út túloldaláról valaki torkaszakadtából üvölt, hogy menjen onnan.

A harminchárom éves férfi Szentmártonból indult haza Fugyivásárhelyre motorkerékpárral, túl gyorsan hajtott, egy kanyarban pedig nekiment egy oszlopnak. Ottjártunkkor sem a mentősök, sem a rendőrök nem érkeztek még ki a helyszínre. A jelenet első pillantásra értelmezhetetlen volt. A férfi a hátán feküdt, tőle jó néhány méterre lehetett csak roncsokat látni. Senki nem ment oda hozzá, az emberek csak álltak az út szélén, néhányan kissé előredőlve azt figyelték, lélegzik-e még, de egy dörgő hangú férfi hangosan magyarázta a mellette lévőknek, hogy nem látják, tátva a szája, nem mozdul, már biztosan nem él. Ezen kívül viszont csendben várt mindenki, legalábbis úgy tűnt. Nem ismertem az elhunyt férfit, mégis, amikor néztem őt, megmagyarázhatatlan és erőteljes szimpátiát kezdtem el érezni, oda akartam menni, hogy megvigasztaljam, bár tudtam, hogy ez butaság. Az emberiség faji összetartozását, az ebből fakadó „testvéri” szeretetet kezdtem el érezni. A mentősök hamar kiérkeztek, megpróbálták újraéleszteni, de mindenki tudta már, hogy hiábavaló.

A gépjárművezetők Facebook-csoportjaiban pillanatok alatt terjedt a hír, terjedtek a fotók, amelyeket a szociálisan érzékenyebbek kitöröltek a telefonjaikból, mielőtt még hazaértek volna. Kiderült a férfi neve, így mindenki gyorsan a profilját kezdte el nézegetni, kutakodni kezdtek, megtudták, hogy a motor eladásra volt meghirdetve, azt tárgyalták, hogy ez milyen ironikus, de még egy naplementés borítóképet is jelként értelmeztek. Többen rávilágítottak, hogy máskülönben az összes motoros őrült és felelőtlen. Mindenki, akinek valaha valamilyen köze volt az elhunythoz, fontosnak tartotta, hogy most ezt jelezze (például, hogy fél évig ugyanabba az iskolába jártak). Ők mind csendes, szerény, jószívű srácként ismerték. Sokan sajnálkoztak, és az egyébként egyáltalán nem vallásgyakorlók is azt írták: Isten nyugtassa.

Borítókép: illusztráció