Öncélú játékkal sokkolt a szabadkai társulat

Pikó Stefánia

Nehéz meghatározni, mi volt meglepőbb a Szigligeti Színházban töltött péntek este során: az, hogy egy ilyen előadás, mint a szabadkaiaké, megtörtént Nagyváradon, vagy az, hogy a végén vastapsot kaptak, sőt, némelyek állva tapsoltak (nem kizárólag színészkollégák!). Bár felhangzott nevetés is, a néző általában végtelen kellemetlenül érezhette magát – voltak, akik nem is várták ki az előadás végét, és kevésbé meglepő módon korán távoztak.

A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház öt színésze, Búbos Dávid, Kucsov Borisz, Mészáros Gábor, Verebes Andrea, Fülöp Tímea a Dogville című előadással érkezett Nagyváradra, a HolnapUtán Fesztiválra. Úgy sejtem, a Dogville azért kerülhetett be a fesztivál műsorkínálatába, hogy megmutassa a nagyváradi közönségnek: ilyenek is vannak ám a magyar színházakban szerte a világon. A Dogville sztorija ugyanis a szabadkai színház, illetve Urbán András rendező értelmezésében feltételezhetően kizárólag felkavaró, olykor akár gyomorforgató, brutális jeleneteken keresztül adható át a közönségnek. Grace (Fülöp Tímea) bűnöző apjától szökik el, menedéket keres Dogville városában, ahol nincs rendőr, nincs pap, ahol mindenkinek mindent szabad. Építkezések vannak, kátyús utak, omladozó házak, gyárak. Nem egy kedves környezet és a történet sem vidám – ahogyan azt már az elején leszögezik. Azt is leszögezik, hogy ez a szomorú történet nem rólunk szól, hanem másokról, bár azt nehéz lenne megmondani, hogyha ezt a kijelentést komolyan vesszük, hogy akkor végülis kikről szól.

Grace menedéket keres, a város közössége eleinte gyanakvó, de befogadják a lányt, annak ellenére is, hogy körözést adnak ki ellene, és a lány erre egyáltalán nem szolgál magyarázattal. Az emberek látják, hogy Grace-szel bármit megtehetnek, mert bármire hajlandó azért, hogy megmentsék az életét, hogy menedéke megmaradjon, és ne adják őt át a rendőrségnek. Rákapnak a dolog ízére, és míg kezdetben nem kérnek tőle semmit, még egy kis sepregetést sem, idővel egyre több munkát varrnak a nyakába, sőt, ahogy telik az idő és a keresése nem csendesedik, a lakosok egyre inkább félni kezdenek. A félelem a lány kiszolgáltatottságából adódó hatalom érzésével vegyül, és egyre durvábban bánnak vele, végkimerülésig dolgoztatják, a nők megalázzák, a férfiak sem bírnak tovább magukkal, és sorban, rendszeresen erőszakot követnek el rajta. Mindeközben azzal fenyegetik, hogyha nem engedelmeskedik, ha nem hagyja magát, feljelentik. Grace megpróbál jó lenni, de hogy sikerül-e neki, illetve sikerül-e kimenekülnie a kegyetlen városlakók karmai közül, az maradjon rejtély azok kedvéért, akik még nem látták Lars von Trier többszörösen díjazott 2003-as filmjét Nicole Kidmannel a főszerepben.

Azt érdemes fontolóra venni, és nehéz eldönteni, hogy az előadást érdemes-e megtekinteni, hiszen annak ellenére, hogy az üzenet – hogy milyen gyarló is az ember, és milyen szörnyűségekre képes adott környezetben – átjött, az átadás módja megkérdőjelezhető.

A fölösleges és túlzásba vitt brutalitás és meztelenkedés egyetlen célja, hogy a néző kellemetlenül, kényelmetlenül érezze magát a székében, felháborodjon, meghökkenjen, akár hangot is adjon ennek egy-egy „Jaj!” formájában, hogy még sokáig emlékezzen az előadásra és ezekre a színészekre, erre a performanszra, esetleg vitázzon is arról, hogy most akkor ez jó előadás volt végülis vagy sem. Véleményem szerint ennél jóval visszafogottabb, színházi világban klasszikusabb jelzésekből is megértettük volna, hogy valaki éppen erőszakot követ el vagy vizel, és talán így még arra is maradt volna a nézőnek mentális és lelki kapacitása, hogy valóban elgondolkodjon a történet mondanivalóján. Ezután az előadás után rájöhettünk, miért is nem gagyi, ha a színészek nem isznak igazából alkoholt akkor, amikor a történetben szereplők isznak, az sem baj, ha igazi kellékek helyett csak a képzeletüket használják, és az sem baj, ha nincs nemi egyenlőség meztelenkedés terén, sőt, ezek után azt sem bánjuk, ha a sírás sem valódi. Természetesen, a meztelenségnek a színpadon bizonyos körülmények között van helye, létjogosultsága, a probléma inkább akkor merül fel, amikor már olyan szinten, mértékben művelik, hogy elveszik a figyelmet, az energiát azokról a súlyos kérdésekről, amelyeket a történet feszeget(ne, ha hagynák). Érdemes megjegyezni, hogy a színpadon zajló kellemetlenségekkel hamar elérték, hogy a néző valamelyest a saját bőrén is érezze azt a kiszolgáltatottságot, amely a főszereplőt jellemezte a történetben.

A szabadkai társulat elérte a célját, meghökkentett, és emlékezetes volt, meglepően sokaknak a tetszését is elnyerte, legalábbis az elismerését, ami valóban jár a színészeknek bátorságukért. Az elismerés jár minden olyan nézőnek is, aki hajlandó volt befogadni ezt a szürreális, bizarr élményt, és kivárta a végét, hiszen értelmiségi emberként fontos teret nyújtani az esztétika kevésbé vonzó árnyalatainak is, így legközelebb megalapozottan lehet kijelenteni, miért nem kérünk belőle.

Fotók: Vigh László Miklós