Beethoven-misével nyitott évadot a Nagyváradi Állami Filharmónia

Tóth Gábor

A váradi zeneintézmény szimfonikusai és énekkara mellett közreműködött a debreceni Kodály Kórus egy nagyobb része is, így az egyesített kar több mint 60 tagú volt, ami a hangzást fizikailag is nagyban emelte, azonban így már a Credo-tételre igencsak elfogyott a levegő az Enescu–Bartók-terem színpadán – furcsa egybeesés ez, hitvallást tenni fogyó levegővel. Zenekari tekintetben néhány új tagra lehetett felfigyelni, ez az évadról évadra zajló tégla-cserebere nemigen tesz jót egy szimfonikus zenekar építésének, mely művészeti együttes helyett így könnyen afféle vidéki rotációs kapává válhat, és ezen nem ártana elgondolkoznia a filharmónia fenntartóinak, működtetőinek is, ha csak nem a lassú bontás az eredeti szándék.

Cristian Oroșanu, a brassói filharmonikusok karmestere volt az est dirigense, továbbá a Kolozsvári Román Nemzeti Opera újabb háttér- és társműködése nyomán hallhattuk a következő meghívott énekes szólista-kvartettet: Diana Țugui szopránt, Antonela Bârnat mezzót, Marius Vlad Budoiu tenort és David Pogana baritont. Karigazgató nem volt nevesítve, ami arra a lehangoló tényre utal, hogy maga a filharmónia jelenleg nem rendelkezik ilyen alapemberrel. A külsőségekről szólva, ünnepi bevezető és szólistaismertető szöveg is megelőzte az évadindító koncertet, ugyanakkor örömteli, hogy nagyjából 10–15 százalék híján telt ház volt.

Másfél órányi filharmóniás hangverseny-erőlködés után nem is igazán volna már itt mit mondani Beethovenről, ha már azalatt az idő alatt sajnos nem derült ki, voltaképp ki is az a megsüketült viharos zseni, aki mindenkinél többet tudott zenéről, emberségről és hitről, csak most épp ezek nem kerültek felszínre az itteni előadás nyomán. Azért mégis próbálkozzunk… Nagy sforzandókból nem volt hiány, persze partitúra szerint be voltak tartva, akárcsak a subito-pianók is. Csak hát ez nem minden, bár Beethoven erről is szól, de semmiképp sem a kiabálásról és az erőlködésről, hanem például egy olyan, dimenzióinkon túli táj-ámulatról, mely mögött jó eséllyel megsejthetjük a Teremtő monumentális időtlenségét, s ez a hatalmas táj mégis személyesen átkarol – hát ez biza hiányzott a mostani mise-tolmácsolásból, minden precizitásra való törekvés ellenére, annál több volt az említett erőszakosság benne. Ám talán így jobban is tükrözte mindez a klasszikus ideál helyett a mostani nyers valóságot és görcsös világélményt.

S ha már ott tartunk, hogy mi nem hallatszott, többek között az elkövetkezőkben felsorolt apróságok fölött való viharos elsiklások miatt, ajánljuk ingyen szeretetből tanácsként a következő „kicsiségeket” az előadók figyelmébe, ha esetleg újabb 19 év után megint elő szeretnék venni a Missa solemnis kottáit. A Quoniam tu solus sanctus egyben egyetemes szabadság-utalás, témája a Fidelio-nyitány bevezetőjében is megjelenik, nem véletlenül. Az Et incarnatus est előtti finom, mindössze két és fél ütemnyi zenei gondolat a kronológiailag is rokon IX. szimfónia kozmikus üres-hangközös legelső ütemeiben is fellelhető, a teremtés előtti sötétségből kirobbanó fény megszületése előtti pillanat. A Sanctusban erős katedrálist épít Beethoven, már aki ezt érti, majd a szerző túllépi a miseordinárium-megzenésítést, egy hangszeres ima hangzik el szóló hegedűvel a Benedictus előtt, ez részben „átjött”, szerencsére Nagy Kálmán koncertmester közreműködésének. Az Agnus Dei is túllép a liturgikus kereteken, béke és háború megdramatizált harca, igen aktuális téma és üzenet. Második szakasza: „Könyörgés külső és belső békéért” (Bitte für inneren und äußeren Frieden), Beethoven maga írja ki a partitúrában ezt, nem bízza a véletlenre az értelmezést, ismét szakít formailag a liturgiával, szóló recitativókkal, háború ellen esdekelve. A végső szakaszban Beethoven Händel Messiás Hallelujah-fúgájának ugyanazt a motívumát idézi, amit később Mendelssohn az Oktett fináléjában (And He shall reign forever and ever). Többek között ilyen apróságok is vannak, amiket nem árt zeneileg is kimunkálva megfogalmazni, tudatosítani az előadóknak maguknak is, ha már ilyen fába vágják fejszéiket. Gratulálunk viszont a mezzoszoprán szólistának, az egyetlen tiszta, kiegyensúlyozott, értelmes sziget volt a teljes erőszakos folyamatban. Hang szempontjából a nagytapasztalatú tenornak is gratulálni kellene, de jellembeli hozzáállása az előadáshoz olyan volt sajnos, mintha kottatartója helyett egy operabüfé bárpultjára könyökölve tolmácsolt volna sanzonokat. Nagy kár volt látni ezt az indiszponáltságot, pedig Budoiu, a Kolozsvári Román Opera egykori igazgatója, még mindig, még így is kiváló hang és egyéniség, de ez nem volt Beethoven-miséhez méltó kiállás.