Hölgy vendégművészeké volt a főszerep a nagyváradi filharmóniában

Tóth Gábor

A vendégművészeket korábban bővebben ismertettük, most csak röviden: a szatmári születésű Goje (1979) a kolozsvári zeneakadémia zeneszerzés-karmesteri katedrájának docense, a kijevi Fedorova (1990) pedig nemzetközi szinten szabadúszó zongoraművész.
Idősíkban közeli, hangvételben, térben, ízlésvilágban mégis nagyon távoli művek voltak repertoáron: Debussy Egy faun délutánja (1894), Rahmanyinov 2., c-moll zongoraverseny (1901) és Elgar Enigma-variációk (1899). Hajszálhíján telt ház volt csütörtök este az Enescu–Bartók-teremben.
Örömteli, hogy a filharmónia végre egy ekkora, azaz széltében-hosszában becsületes méretű szimfonikus hangversenyt hozott tető alá, a gond itt csak az, hogy a zenekar az utóbbi idők műsortervezésének színes műfaji kirándulgatásaitól, valamint túlfoglalkoztatottsága miatt teljesen elszokott egy ilyen méretű repertoár felépítésétől. Mihaela Cesa Goje is szembesülhetett vendégkarmesterként ezzel a problémával, ami főként majd az Elgar-variációkban ütött ki az esetlegesnek maradt, egyenetlen felszínre. Goje egyébként hoz valamit önmagában a régi, elegáns, Dorin Pop teremtette hagyományok kolozsvári finom kórusvezetés-iskolájából, sokszor oly szuggesztívek kezei, mint egy talajról elrugaszkodni készülő madár szárnyai, nyilván a zene szárnyalása érezhető ebben.
A koncert során a zenekar voltaképp fokozatosan veszítette el az erőt és a koncentrálást, bár becsületesen egyben tartotta magát végig. A nyitány még igazán kidolgozott egyensúlyú volt, kellemes meleg tónusú fuvolaszólót hallhattunk Török Apollóniától – volt idő, amikor a plakátra is kiírandó volt Debussy Faunjának kvázi-szólistája –, de további szép egyéni momentumok is szóltak a zenekarból. Szegény Debussy foroghatna a sírjában, ha ráérne azzal foglalkozni, hogy egy kelet-európai kisvárosban az előírt két hárfáját egyetlen digitális zongora helyettesíti, de tiszteletünk a korrepetitor hölgynek, aki az adott lehetőségekhez mérten nagyszerűen intonálta a hárfa-imitációt. Debussy egyébiránt kiválóan jeleníti meg orkesztrális nüanszokkal a Mallarmé-féle szándékos homályt, melyből csak a beavatottak méltóak kiszűrni a lényeget.
A Rahmanyinov-zongoraverseny dübörgő első tétele „nagyon oda volt rakva”, ahogy manapság tehetségkutató kommerszmédiás zsűriknél divatosan mondani szokás. Ezen belül azonban minden harmóniai vázhang és minden látszólag átfutó billentyű is külön-külön tisztán hallható volt. Érdekes ebből a szempontból a bevezető akkordok utáni futamok rokon sziluettje a Chopin Fantázia-Imprumptu kezdőtémájával. A közönség meg is tapsolta ezt a nyitótételt – lassan szokjuk már, ha telt a ház, akkor a tételközi taps immár amatőr váradi hagyomány. Nem zökkent ki Fedorova a megszakító taps ellenére sem, a második tétel is nagyon stabil lett, az egymásra tevődő jellegzetes metrumhangsúly-eltolásaival együtt. A harmadik tételre már érezhetően kifulladt szellemileg a zenekar nagy része. Nem úgy a zongoraművész hölgy Fedorova, aki pont a harmadik tétel kadenciájára engedte el belső feszültségeit, és aztán szárnyalt csak igazán, rövid időre, a nagy, dübörgő befejezésnél.

Fedorova február 29-én már Montpellier-ben játssza ezt a versenyművet (amúgy márciusban már Bostonba és Sydneybe repül koncertezni). Két éve lemezre is rögzítette Rahmanyinov másodikját, ott van minden ízületében, idegszálában, a pontossága tényleg vitathatatlan, a billentése érces, határozott, kőkemény ütésű. A szokásos zenekari hangoláskor már rögtön feltűnt, hogy az az irányadó zongorás A-hang is megsínylette Fedorova korábbi erős gyakorlását. Szóval a hölgy játéka CD-kész, viszont úgy ment le most ez a Rahmanyinov, hogy hiányzott valami nagyon lényegi jelenlét a közreadó lelkéből. Emlékszem, egyszer épp Bogányi Gergely beszélt róla, milyen érzékeny az a határmezsgye, amikor egy művet annyira begyakorol már valaki, hogy a technikai sík kerül előtérbe, s ezzel fennáll a veszélye, hogy elvész az üzenet. Rahmanyinov másik hírhedt veszélye pedig a túlcsordulás csábítása. A technikai bravúr és a személyes kifejezés között, mint írtuk, a harmadik tétel vége hozott döntést, felszabadulást, itt megcsillant végre valami tapintható őszinteség és oldottság Fedorova lelkéből is. Kontrasztként mondjuk, míg Fedorova csukott szemmel elmerülhetett a hangok áradatában, a karmester Goje jelenléténél mindvégig több volt a nyitott szemmel járó lélek.
A közönség érthetően ráadást követelt vastapsával a rendkívül meggyőző technikájú-stabilitású ukrajnai zongoraművésznőtől, kicsit olyan helyzet ez, mint amikor a maratoni futás végén a célszalagot átszakító győztestől azonnal interjút kérnek, pedig még levegőt sem kap. Végül is, harmadszori visszatapsolásra, Fedorova Chopin op. 64, no. 1-es, Desz-dúr, ún. Perckeringőjét játszotta, azzal a non legato fordulattal a 37. ütemben, ami Y-generációsan megtöri az összes valaha volt 20. századi nagy előadó hagyományát – köztük konkrétan Rahmanyinov Chopin-interpretációjáét is. Mindez azóta van így, amióta a Henle revideált Chopin-összkiadása napvilágot látott, ha jól tévedek, talán 1978-ban, s ugyanennek a finom illúziórombolásnak Kocsis Zoltán már 1983-ban úttörője volt Chopin-valcer összkiadás bakelitjével.
Szünet után jött még minderre Elgar fifikás-rapszodikus Enigma-variációinak 1+13 részből álló füzére – a változatok mindegyike kedves dedikáció a szerző életében kisebb-nagyobb mértékben fontos szerepet betöltött személyeknek. Érdekes, hogy épp a konzervatív brit Elgar volt az, aki már túl nagy szakmai kihívásnak bizonyult most a filharmóniai előadói apparátus számára, talán egy-két tételt leszámítva (a VII. és VIII. valóban szép lett). Mindenki a Nimród-variáció széles áradását várja ilyenkor – ennek dedikációja egyébként nem a bibliainak, hanem egy névileg valós „vadász”-nak szól, Augustus J. Jaeger zeneműkiadónak, aki lelket öntött Elgarba, midőn az alkotói válságba került. Itt jelenik meg leheletfinoman a süketsége miatt egykor szintén válságba került Beethoven is, a Patetikus szonáta második tételének mindössze három hangjával. Ennek ellenére, ha lehet kedvencet választani, legyen az mégis George Robertson Sinclair orgonaművész kutyájának rövid és szellemes nekifutás-csobbanás-vakkantás története a XI. variációból.