Csillagok és csillagocskák

Mátyássy Attila

A fogalomtársítás ötletét a BN által közölt egyik levél adta (Tusa Ágnes Rendhagyó osztálytalálkozó). Az osztály 1954-ben érettségizett az egykori Premontrei Gimnáziumban, jelenlegi Mihai Eminescu Főgimnázium. 1956-tól magam is ennek az iskolának voltam a tanulója 1960-ig.
Az osztálytalálkozóról szóló beszámolóban a szerző leírja, milyen körülmények között zajlott az oktatás, különös tekintettel a vallási ünnepek alatt. Leírja az ’54 húsvétján történteket, amikor magyartanárunk, Öcsi bácsi (dr. András Ágoston) a saját házánál fogadta az osztály tanulóit, mintha családtagok lettek volna. Népszerű, megbecsült tanár volt, magas fokú felkészültsége egy különös tehetséggel párosult. Megkapó, humoros előadásmódja pótolta a tankönyvek hiányát. Óráin képtelenség volt nem odafigyelni. A sorok között is, kimondatlanul közölte mindazt, amit abban a világban tilos volt emlegetni. Ugyanez mondható el Almásy László földrajz szakos tanárunkról és Emi néniről (Gyalai Emília), aki történelemtanár volt. Ez a tantárgy volt a legkockázatosabb a népi demokráciában, a deklarált proletárdiktatúrában.
Két év múlva, 1956 őszén én is tanulója lettem ennek az iskolának (4. sz. Középiskola), és volt szerencsém megismerni a fent nevezett tanárokat. De csak egy évig. Ugyanis az  ’56-os magyarországi események miatt (ellenforradalom – ahogy emlegették) a tanári kart teljesen átforgatták. A rendszer által lojálisnak tartott magyartanár került Öcsi bácsi helyére, Emi nénit végleg eltanácsolták a tanügyből. Almásy tanár úr is eltűnt, nem tudom, mi lett a sorsa. Koholt vádak alapján Öcsi bácsit a hadbíróság 25 év kényszermunkára ítélte, amit politikai fegyházban kellett eltölteni. Egy másik magyartanárunkat 20 évvel „jutalmazták”. A megtorlások igazi motivációja a múltat, a valóságot ismerő, hitében szilárd, tanult embertől való félelem volt. Jelszavuk a „múltat végképp eltörölni” volt. 
A múltat nem eltörölni, hanem ismerni kell. Tanáraink, nevelőink, akik ezt vésték a tudatunkba, már  eltávoztak, csillagok lettek valahol a nagy végtelenségben. Útmutató csillagok voltak a földön és egy kaotikus, embertelen világban. Hasonlóan, mint ahogy a hajózó tengerésznek a csillagok mutatják a helyes irányt.
Az összehasonlítás kedvéért néhány szót a csillagocskákról is ejtek. Az eltelt 70 év emlékezete legyen átfogó kapocs múlt és jelen között. Az ’50-es évek óta más generációk, más légkör, más korlátok és lehetőségek vannak. Jelenleg vakáció van, de a vallási gyülekezetek intenzíven foglalkoznak az óvodáskori gyerekekkel, a csillagocskákkal. Igyekeznek játékosan, apránként beléjük palántálni mindazt, ami irányt szab, alapot biztosít sajátos hagyományaink, kultúránk egyszerű módon történő elsajátításához. Ezek a gyerekek bátran, szorongás nélkül lépik át rövidesen az iskola küszöbét. Reméljük, a mai csillagocskák sok-sok év múlva „Emi nénik”, „Öcsi bácsik” lesznek, nem kallódnak el, fényüket nem veszítik hullócsillagként. A „csillag”-állapotig vezető út nem lesz könnyű, mert bizony néha nehéz az iskolatáska. Utána következik az Ora et labora fejezet.
Addig is illesse elismerés és köszönet mindazokat, akik megteremtették a lehetőséget a csillagocskák és szüleik részére. Ide sorolom a pedagógusokat, zeneoktatókat, önkénteseket és mindenki mást, aki szabadidejét nem sajnálva részt vett és vesz ma is a tizenöt millió búzaszem érdekében