Hagyományőrzők Hegyközcsatárban

Kiss Ferenc Zsolt

Hegyközcsatár református közössége immár nyolcadik alkalommal látta vendégül az itteni és az anyaországból érkezett hagyományőrzők gyülekezetét. A rendezvény kulturális élményekben bővelkedett: köszönhetően Gellért Gyula nyugalmazott esperes szervezőkészségének, igen sok különféle, mégis egybetartozó elem jutott e találkozóra. Ám még az érkező vendégek fogadása előtt egy kisebb társaság útba ejtette Bihar községet, hogy koszorút helyezzen el Jármy Ferenc kuruc kapitány és a vele 1704. január 7-e éjjelén elesett vitézek emlékét őrző táblánál.

A csatári gyülekezeti ház volt a szeptember 15-én, vasárnap megtartott találkozó helye, ahonnan a harang hívására átvonultunk a templomba. Miklós Csaba Péter parókus lelkész hirdette az igét. Ésaiás próféta könyvére (26., 10–12.) alapozva mondta a következőket: „Van teendője az Isten népének. Azt mondja Isten, vonuljatok ki a kapukon, készítsetek utat a népnek, állítsatok útjelzőket… Ezek a hagyományőrző ünnepségek is ezt szolgálják; utat mutatni az ifjabbaknak, utat készíteni a jövőnek, hogy továbbra is elhangozhasson magyar szó, magyar ének, magyar zsoltár e falak között, hogy e közösség a jövőben is a drága anyanyelvet beszélje; szükség van útjelzőket készíteni, megannyi műemlékünk ezt szolgálja.”

Az igehirdetést a Hegyközkovácsi Ifjúsági Énekkar szolgálata követte. Az előadott dalok, mondhatni, jól illeszkedtek az elhangzott dicséretekhez. Ezek a mi új, lélekemelő, biztatást, vigasztalást nyújtó énekeink.

Ezután köszöntések következtek. Bíró Ferenc polgármester és Tóth Zsigmond gyülekezeti főgondnok – a vendéglátó örömének kifejezésén túl – a kuruc szabadságharc csatári vonatkozásairól beszélt, valamint arról, hogy a kisebbségi létben az egyedüli megtartó erő a közös múlt tudata lehet. Ez utóbbi gondolathoz csatlakozott Gellért Gyula, aki szerint a hagyományőrzés egyenlő a nemzetneveléssel. És mi igazán bő forrásból meríthetünk – csak legyenek kellő számban, akik értékelik e gazdagságot.

Ezt a nagy, szorongató kérdést tette fel előttünk Meleg Vilmos Pataki István egyik versének tolmácsolásával: „Mert hiába sok hősünk, vitézünk, / vértelen csatákban elveszünk, / s ha lesz kor, mely számon kér, / felel-e magyar, lesz-e még nép?!” (Lesz-e még?)

Egy nemzeti zászló, egy „útjelző” ez alkalommal a csatáriak birtokába került. Ezt a tiszabezdédi polgármester, Daku Attila ajándékozta vendéglátóinak, akik között, mint fogalmazott, úgy érezte, hazajutott.

A Himnusz eléneklése után kivonultunk a templomból, és megkoszorúztuk hadadi báró Wesselényi Pál gránittábláját, amely annak állít emléket, hogy e község határában választották őt kuruc fővezérré.

A gyülekezeti háznál Szerefi Ilona tanárnő és az általa vezetett Királykút néptánccsoport fogadott minket. Kisebbek és nagyobbak tartoznak e csoporthoz, és jó volt látni, ahogy elvegyülve szinte már feledett (énekkel, mozdulatokkal kísért) gyermekjátékokba fognak, majd eljárnak egy-egy táncot. Ők még a későbbiekben is szerephez jutottak; már az ebédlőasztalok mellett sokoldalú tehetségüket bizonyítván furulyán és citerán játszottak. S nemcsak hangulatunkat emelték, de szó szerint húrokat szaggattak. Nos, e lelkesültség járulhatott ahhoz, hogy a templomi perselyben összegyűlt pénzt ez alkalommal e csoportnak adományozták.

Zeneszó és sok egyébféle hangoskodás mellett volt mód az elcsendesedésre, az odafigyelésre. Legalábbis ezt tapasztaltam az író-olvasó találkozón, amelyen Pataki István költészetével és magával a költővel ismerkedhettek meg a jelenlévők. Gellért Gyula elöljáróban elmondta: nemcsak a kultúra, az irodalom távolodott el a ma emberétől, hanem a ma embere is, életmódja miatt, egyre inkább távolodik az identitását leginkább meghatározó elemektől, és az efféle találkozók az újbóli közeledést szolgálnák. S hogy a közeledés kellőképpen megalapozva legyen, Meleg Vilmos elszavalta a szerző néhány igazán megindító, elgondolkodtató versét. Majd Pataki István kapott szót, beszélt saját műveiről, és megemlített egy, az alkotással kapcsolatos igen fontos tényezőt: „Minden vers annyit ér, amennyit a megéltsége kifejez. Illetve az egyik fokmérője a jó versnek, mint ahogy a jó versmondásnak is a megéltség.”

Bár már a templomban is megszólaltak hangszereikkel, s később az utcán is kísértek pezsdülő dallamaikkal, igazi hangulatot, szabadjára eresztett honfikedvet ebéd közben teremtettek. Béke Csabáról és fiairól van szó, akik síppal, dobbal és ciszterrel megidéztek egy kuructábort. Persze Csínom Palkó és Csínom Jankó mellett ott kellett álljon Csáki Sándor, a Turul Pincészet tulajdonosa is.