Istenre várni sohasem késő

Fábián Tibor

Vannak, akik már november közepén kihelyezték otthonukban a karácsonyfát, adta hírül egy külföldön élő ismerős. Pedig az adventi időt nem lehet megspórolni, átugrani, kikerülni és ravasz húzással előre hozni a karácsonyt. Élni kell az advent stációival. A várakozással. A lassúbb léptekkel. Hogy ne csak ránk szabaduljon az ünnep, amelyben nem találjuk önmagunkat és az ünnepeltet sem. Advent és benne a várakozás azt jelzi nekünk, hogy van idő. Van idő átgondolni, megfogalmazni Istennel beszélgető szavainkat. Van idő visszatekinteni az év hátunk mögött hagyott napjaira. Számba venni botlásainkat és sikereinket. Erőt meríteni. Várakozó, imádkozó, elmélkedő csendben. A mai emberben számtalan kérdés összegyűl. Sokkolja a nagyképernyőn követett valóság. Megnyugvás és válaszok helyett egyre csak gyűlnek a kérdései. Megtelik, túlcsordul velük az élete. Szinte már elborzasztó magányosságot látni, bármerre nézünk. 
A valósággal, az élettel képtelen mit kezdeni a mai ember, ezért virtuális mátrixba menekül. Hírfolyamok és kommentszekciók labirintusaiban tévelyeg. Abban a hitben, hogy ott beteljesülnek a beteljesületlen vágyai. Ott lehet igazságosztó, bölcs, határozott, magabiztos, tudós. Egyszerre minden. Minden, ami a valóságban nem. A legtöbbször abban a hiszemben létezik, hogy a világban zajló tendenciák őt nem érinthetik, aztán váratlanul szembejön a valóság-vonat. 
Az egyik pillanatról a másikra feketére váltó profilképek jelzik a legfájdalmasabban, hogy az életre, az egészségre, önmagára figyel a legkevésbé, az egymást cincáló, fúró-faragó mindennapokban. Ilyenkor megáll és megdöbben. De aztán máris újra menni kell tovább, mert az élet folytatódik. Míg bele nem nyilall valami a szívébe, ami kényszerhelyzetet szül, és egy pillanat alatt minden átrendeződik. A kényszerű megállás a legnyomorúságosabb. Amikor megállít a betegség, a testi-lelki baj. Az élet. A halál. Az élet tele van ilyen kényszerű stációkkal, fájdalmas adventekkel, melyekben megtanulunk várni, kérni, változtatni. Keresni az ismeretlen Istent. A kínban helyükre zökkennek a dolgok. Szempontok, célok és látószögek. Megint az élet lesz a legfőbb érték. Az újabb nap, amit megérhettem. A család, az egészség. Az otthon melege, a lelki békesség, az asztalra kerülő kenyér. A gyermek csilingelő nevetése, a házastárs ölelése. Számos elhalványult vagy szem elől tévesztett érték.
Az ember akkor tanul meg várni, amikor kényszerű lesz az adventje. Amikor nincs más opció, csak a várakozás. Csak az érkező. Csak ő adhat feloldozást és újrakezdést. A mai emberre gyakorta így köszönt az advent. Melyben eddigi biztonságérzete csak nyomokban létezik már. Rádöbben, hogy veszélyes hely lett a Föld, ő pedig kapkodó mozdulatokkal keresgéli mindazt, amit az évek alatt kiengedett a kezéből. 
Az európai házban ma már nemcsak felsejlik a veszély, de ott menetel, zajong, fenyeget az ablakok alatt, és a jólét tétlen hívei rádöbbennek, hogy a megvetett keresztyének, az üldözött zsidóság után holnap akár ők következhetnek. Az advent, az európai ember számára veszteségei által nyer újra értelmet. Mert Istenre várni soha sem késő.