Megérkezett a betlehemi láng a római katolikus püspöki palotába

Ciucur Losonczi Antonius

Az idén a megszokotthoz képest egy kicsit más „forgatókönyv” szerint zajlott Böcskei László megyés püspöknek a Szent László iskola és óvoda közösségével való karácsony előtti találkozása: a bensőséges és családi hangulatú rendezvényen őszinte és megható vallomások hangzottak  el a több évvel, vagy akár évtizeddel ezelőtti ünnepek, illetve az ezekre való készülődések felidézése során.
Házigazdaként az egyházmegye főpásztora köszöntötte vendégeit, azt kérve tőlük: ne csak úgymond szervezzék a karácsonyt, hanem éljék is meg, hangolódjanak rá tényleg ünnepi hangulatban. A Szent László-sok, Konrád Katalin igazgatóval az élen egy ajándékcsomaggal lepték meg Böcskei Lászlót, benne egy kalendáriummal és egy festménnyel (Márton Katalin tanár alkotása), mely a csodaszarvas legendáját ábrázolja, utalásként arra, hogy a hivatásuk gyakorlása közben ők is hazataláltak, otthonra leltek a püspökség támogatásával. Ezután a pedagógusok kórusa karácsonyi dalokat énekelt Konrád Ildikó zenetanár vezényletével.

Több személyes hangvételű, az alkalomhoz illő vallomás hangzott el a továbbiakban. Kele Tünde tanár két olyan meghatározó emlékét idézte fel, melyek azt bizonyítják számára, hogy életünk nehéz és megpróbáltatásokkal teli korszakaiban mennyire fontos az egymásra figyelés, a családi háttér, az Istentől kapott kegyelmi ajándék. Cserkészekként is helytálló gyermekei, Bíborka és Kristóf jóvoltából a betlehemi lángot továbbította, illetve adta át ezután Kele Tünde a megyés püspöknek. A várandós Majoros Barbara tanárnő arról beszélt: annak betudhatóan, hogy nemsokára gyermeke fog születni, hogyan értékelődött át számára a karácsonyra való testi-lelki felkészülés. Bárdi Márta tanítónő hangsúlyozta, hogy számára a karácsony a hagyományról, az együttlétről, az emlékek felidézéséről szól, míg Szabó Emese óvónő kijelentette, hogy ő nem tudja elképzelni az ünnepet gyermeksereg nélkül.
Böcskei László azt kérte: karácsonykor legyünk önmagunk, és az ilyenkor elkerülhetetlen nosztalgiázás közepette azért próbáljunk ne megfeledkezni a lényegről: a bizalomról, a reményről, a fényről, arról, hogy kezdetben volt az Ige, mely aztán testté lett. „Ne csak nosztalgiázzunk, hanem az emlékeinket építsük be napjaink valóságába, életünk realitásába”, tanácsolta.

A főpásztor két vonatkozó emlékét idézte fel. 1983-ban be kellett vonulnia katonának, és ekkor fordult elő életében először az, hogy a karácsonyt nem tölthette otthon, ezért eléggé feszült volt azokban a napokban a belényesi kaszárnyában. Ezt az érzését pedig csak fokozta, hogy azokban az időkben még beszélni sem volt ajánlatos Jézus születéséről. Édesanyja azonban csomagot küldött neki hájas kiflivel, karácsonyi sütikkel, és a tészták közé rejtve egy kicsiny fenyőággal, rajta két házilag készített és becsomagolt szaloncukorral. Böcskei László ezt a fenyőágat az emeletes katonai ágy felső rácsozatába szúrta, s ezt nézve könnyezve gondolt arra, hogy szülőhelyén, a Temesvár melletti Gátalján éppen akkor mennek a pásztorok és kezdődik az éjféli mise.
1990 karácsonyán már – ahogy fogalmazott – zöldfülű káplán volt Böcskei László, és nem sokkal azelőtt veszítette el édesanyját, aki még ötvenéves sem volt, amikor elhunyt. Természetesen nagyon súlyosan érintette őt ez a veszteség. Úgy alakult, hogy gyóntatnia kellett, s egy idős ember beszélt neki arról, hogy mindkét gyermekét elveszítette az 1989-es decemberi események során. Miközben hallgatta őt, tehetetlennek érezte magát, de végül is Isten sugallt neki néhány vigasztaló mondatot. Aztán kikísérte a bácsit a templomból – az ott lévők kissé furcsán néztek rájuk, mert nem tudták, hogy az elmúlt percekben valójában Böcskei László és a meggyóntatott férfi is jelképesen megajándékozták egymást azzal, hogy találkozhattak, s ezáltal  egy kicsit vigaszra leltek.