Aki a színháznak szentelte egész életét: Szigligeti Ede

Pap István

A magyar színháztörténet talán legreprezentatívabb alakja Szigligeti Ede, aki bár nem írt olyan megkerülhetetlen remekműveket, mint Az ember tragédiája vagy a Bánk bán, de élete teljesen egybeforrt a színházzal. Szigligeti Ede Nagyváradon született 1814. március 18-án Szathmáry József néven, apja ügyvéd volt. Iskoláit – egyéves temesvári kitérővel – szülővárosában végezte. Apja papnak szánta, ő maga eleinte orvos szeretett volna lenni, végül apjával kiegyezve a mérnöki pályát választotta. Ezért, miután 1832-ben elvégezte iskolai tanulmányait, beállt gyakornoknak Varga János mérnök, Körös-szabályozási igazgató mellé. Két év elteltével, 1834-ben Pestre költözött, hogy befejezze mérnöki tanulmányait, de a fővárosban már sokkal jobban érdekelte a színház, mint az építészet. Felcsapott színésznek a budai színtársaságnál, és még abban az évben megírta első darabját A megjátszott cselek címmel. Amikor apja tudomására jutott, hogy fia színésznek állt, a legenda szerint azzal fenyegette meg, hogy felmegy a fővárosba, és főbe lövi, amiért a ripacskodással szégyent hoz a család nevére. De az ifjú Szathmáry József inkább a nevét dobta el, semmint a hivatását. 

– írja róla később pályatársa és barátja, Jókai Mór. 

A budai színház 1837-ben átköltözött Pestre, és a társulattal együtt jött Szigligeti is a Pesti Magyar Színházhoz, melyből később a Nemzeti Színház lett, és amelyhez Szigligeti Ede egész életében hű maradt. Itt rendezőként dolgozott, majd 1859-ben az intézmény titkára, később dramaturgja lett, és végül 1873-tól igazgatója volt a Nemzeti Színháznak 1878-ban bekövetkezett haláláig.

Népszínmű

Szigligeti Ede belátta azt, hogy a színészkedéshez kevés tehetsége van, annál nagyobb késztetést érzett a darabíráshoz, olyannyira, hogy ő lett a legtöbb színművet jegyző magyar szerző. Több mint száz eredeti mű, emellett számos fordítás fűződik a nevéhez, többek között Shakespeare és Goethe-műveket magyarított. Ő volt a Magyar Tudományos Akadémia első színész tagja, 1840-ben választották e rangos testület levelező tagjává. Mégsem ezek miatt kimagasló alakja ő a magyar színházi életnek, hanem egy új műfaj, 

1843-ben írta első ilyen művét, a Szökött katonát, mely újszerűségével óriási hatást gyakorolt a korabeli magyar színházra: először került színpadra az addig mellőzött társadalmi réteg, a parasztság, és első ízben csendült fel magyar színpadon autentikus magyar népdal. „Midőn Szigligeti 1843-ban a Szökött katonával a színpadra lépett, nem csak irodalmi, nem csak művészi, de politikai, sőt hazafias tettet végzett. Megnyitotta a népnek Thália templomát s a közönséghez fordulva mondá: nézzétek, e parasztok éreznek, mint ti, gondolkodnak, mint ti, és sokkal erkölcsösebbek, mint ti; nincs jogotok elnyomni, nincs okotok lenézni őket. E parasztok indulatjai bár erőszakosabbak, de annál eredetiebbek, haragjok szörnyű, szerelmök hű és lángoló és nekibuzdulásuk, mely síró dalban nyilvánul, a ti melancholiátoknál semmivel se rosszabb” – értékelte a Vasárnapi Újság 1879-ben Szigligeti munkásságának jelentőségét. Ugyanott ez olvasható: „A Szökött katona hatása óriási volt. Utczahosszat kezdették a magyar dalokat énekelni, a magyar szó terjedett, a magyar néptáncz polgárjogot nyert a középosztály házánál, a főrangnak termeibe pedig b. Wenckheim Béla által vezettetett be.” (Vasárnapi Ujság, 1879/2)

Ugyanebben, a népszínmű megalkotásában látja Szigligeti jelentőségét a kor legbefolyásosabb kritikusa, Gyulai Pál is, aki ezt írta: népszínművei egészen háttérbe szorították a bécsi bohózatot, „visszahozták a magyar népdalt a színpadra és a művelt közönség ajkaira. Fővárosunk utczáin és szalonjaiban azóta hangzanak a magyar népdalok. (…) Az átalakuló irodalom és társadalom egyik szülötte a népszínmű, és nem hiányzott belőle a politikai színezet sem. Előszeretettel rajzolta politikai és társadalmi intézményeink hiányait, a nép szószólója kívánt lenni.” (Pesti Napló, 1879. február 10.)

Szigligeti Ede legsikerültebb népszínművei a Két pisztoly, a Cigány és a Csikós, ez utóbbit később Móricz Zsigmond is feldolgozta. Gyulai Pál Szigligeti legjobb művei közé sorolja a fent említettek mellett természetesen a Liliomfit, továbbá a Trónkereső, a Fenn az ernyő, nincsen kas, a Strike, a Dalos Pista és a Lelenc című írásokat, melyek közül nem mind népszínmű, ugyanis alkotói korszakának második felében Szigligeti a népszínművektől egyre inkább a jellemvígjáték és a polgári színmű felé fordult. 

Váradi kultusza

Szigligeti Edét munkája a Nemzeti Színházhoz kötötte, ezért személyesen nem volt jelen Nagyváradon, de darabjait folyamatosan játszották az ide érkezett társulatok. Darabjainak állandó műsoron tartása természetesen hatalmas tiszteletet keltett iránta az itteni közönségben. Nem meglepő tehát, hogy a halála után azonnal megteremtődött Váradon a kultusza. Születése évfordulóján, 1878. március 18-án emléktábla került szülőházára, és magát az utcát is, ahol született, Nagy-Füzes utcáról Szigligetire változtatták, melyet manapság is így hívnak. 

1892-ben megalakult a helyi irodalmi, kulturális életet pártoló Szigligeti Társaság, és az 1900-ban felépített színház is az ő nevét vette fel. 1912-ben a színház előtt felavatták a mellszobrát, Margó Ede alkotását, mely a történelem viharai ellenére ma is jelenlegi helyén áll. 

Az 1989-es forradalom után a nagyváradi színház magyar tagozata, illetve később az önállóvá váló váradi magyar színház társulata viseli a nevét. 2008. március 18-án Szigligeti Ede-emléktáblát avattak a színház művészbejárója mellett. Mindez azt jelzi, hogy Várad magyarsága nem felejtette el nagy szülöttét, hanem ma is nagy becsben tartja a magyar színház e sokoldalú, műfajteremtő alkotóját.