Az igazi Léda

Imre Zoltán

Amikor 2014-ben átvettem a nagyváradi Ady Endre Emlékmúzeum irányítását, rögtön felvettem a kapcsolatot a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeummal. Csorba Csilla igazgatónő örömére, kérésemre együttműködési megállapodást írtunk alá, majd Csilla még abban az évben, PIM-es szakemberekkel meglátogatott. Megbeszéltük a jövőbeli munkánk gerincét, majd kora nyáron megkezdőzött az állagfelmérés, katalogizálás, digitalizálás. Egy nap, amikor az irodámban pakolásztunk, a legfelső polcra jutottam, majd levettem az ott porosodó régi mappákat, pontosan két vaskosat közülük. Meglepődésünkre egy kéziratra bukkantunk, egy olyan kéziratra, amelyet elveszettnek hittünk. A kézirat 345 gépelt oldalból áll, és két külön részre lehet bontani: „Az ismeretlen Léda”, valamint „Ady Endre életregénye”. Különös történet párosul ehhez a kézirathoz. A szerzője nem más, mint Fehér Dezsőné, leánykori nevén Breitner Janka. Ő Fehér Dezsőnek volt a kedvese, felesége. Fehér Dezső pedig a Nagyváradnak, majd a Nagyváradi Naplónak volt az alapítója, főszerkesztője és igaz barátja a nagy költőzseninek, Ady Endrének. Ahogy Ady 1914-ben fogalmazott, „Nekem különösen háládatos emlékezéssel kell tömjéneimet parázsra szórnom, hogy most őt jubilálják. Írót ad az isten többet, mint kéne, de Fehér Dezső jóval több lett egy írónál, mihelyst a keserű Élet ráfogta a kiadó-szerkesztői robotra. Tudta, talán ma is legjobban ő tudja, hogy kicsoda és micsoda a jó újságíró, de adorálásig térdelt, ha az újságíróban írót érzett meg.”

Fehér Dezső felesége, Janka korábban ismerte Adyt, mint Léda, csodálattal figyelte zsenialitását. A legenda szerint neki, azaz Jankának köszönhetjük ismerkedésüket Lédával. Első kézből ismerteti Léda, vagyis Brüll Adél ifjúságát, házasságának körülményeit és az Ady Endrével való ismerkedésük történetét. Ez az a kötet, ami Dénes Zsófiának „hírnevet” adott, mivel a kézirat rövid ideig nála is volt, ebből inspirálva írta meg az Akkor a hársak épp szerettek... című nagy sikerű könyvét. A kéziraton dolgozva, érdekes és élménydús anyagot véltem felfedezni. Már az figyelemfelkeltő, hogy Janka jó barátja volt Lédának, míg Dénes Zsófia épp ellenkezőleg. A kézirat szomorú viszonyok között lett a nagyváradi Ady Endre Emlékmúzeum tulajdona. Tabéry Géza találta meg egy bizonyos Kotzó Jenő ügyvédnél, akinél letétben volt hagyva, Janka kérésére, aki leánygyermekét küldte az ügyvédhez, mivel már kiadót is talált regényének kiadásra, méghozzá Budapesten.

Fehér Dezsőné 1944. március 2-án az Új Hang kiadóval szerződött, de a kézirat itthon maradt, mivel őt és leányát Auschwitzba hurcolták. Janka abban reménykedett, hogy hazajövetelekor kiadják. Nem jött haza, odaveszett lányával együtt, a kézirat pedig Kotzónál maradt, és ebből Dénes Zsófia „profitált”. Ebből a ritka kincsből indítunk most sorozatot péntekenként a Bihari Napló hasábjain. E sorozat tulajdonképpen szinopszis Fehér Dezsőné kiadatlan könyvének fejezeteiből. Breitner Jankának emléket állítva a hamarosan megjelenő regényén keresztül, végre napvilágot láthat a homályba veszett emlékek sokasága, amelyek a kutatásaim során összegzett információkkal válnak tanulmányozhatóvá.

Az ismeretlen Léda I.

„Nem a csapás nagysága teszi a szenvedést naggyá, hanem a fogékonyság annak átérzéséhez...” (Adél levele édesanyjához 1900 decemberében)

Tizenhét éves voltam, s a polgári osztályok után az úgynevezett továbbképző tanfolyamon sok új leányarc közül figyelmes lettem egy nálam mintegy két évvel idősebb növendékre. Nem az arca volt szép, de az alakja fiús, az egész lénye apród hajától japán metszésű szeméig. Jó eszű volt, több nyelven beszélt, modora pedig zárkózott, amin nem csodálkoztam, mivel hallottam róla előzően, hogy gőgösnek mondott és nagy lábon élő, gazdag család tagja. Brüll Bertának hívták, és famíliája a sokrétű váradi polgárságnak abban az időben – 1895-öt írunk – határozottan legjobb rétegeibe tartozott. Apja, Brüll Sámuel nagyiparos volt: szeszgyárát, malmát, nagy vagyonnal együtt, apjától örökölte, aki a város egyik tekintélye volt. Berta anyja pedig Stern Cecília, egy bihari földbirtokos lánya (ha jól tudom, birtokuk Derecske határában volt). Berta atyai nagyatyjáról tudott dolog volt Váradon, hogy ő a Kereskedelmi Csarnokot (a mai orvosi egyetem épületét) alapította, melybe a nagyváradi nagyipar és kereskedelem tömörült (ez alakult át nemrégen Kereskedelmi Kamarává). Azzal az iparkodásával, hogy a kereskedő osztályt műveltté tegye, ez a nagyiparos létesítette, sok más alapítványa között, az első váradi felső-kereskedelmi iskolát, hova lányok is beiratkozhattak, melynek érettségi joga volt. Berta anyai nagyapja is ismert volt egész Biharban: Stern József gazdálkodó alapította ugyanis a pece-szőllősi sörgyárat, melyből még az 1914-es világháború előtt Dreher-Haggenmacher-féle sörgyár lett, budapesti központtal és országszerte több helyen fiókgyárakkal. Engem azonban, a tizenhét éves leányt, osztálytársnőm, „Bubi” életének hátterében természetesen nem ezek a vagyoni vagy tekintélyi szempontok érdekeltek, hanem sokkal inkább az a körülmény, hogy családjának két híres szépségű nőtagja volt: édesanyja és testvérnénje. De sokat hallottam én ezekről! Az ő házuk – mondották hozzáértők – a „legnobelebb”, legrátartibb nagyiparosi miliő Váradon.

Őket magukat mindenütt befogadja az úri társaság, Adélt és szüleit kivétel nélkül meghívják a Múzeumbálra, Kárpát-bálra, Nőtlen urak báljára, kaszinó-tiszti bálokra. Megyei ünnepségekről, bonékuti lóversenyekről, melyek zsokét nem ismertek, de Tisza Istvántól kezdve ott minden istállótulajdonos maga lovagolta versenylovát (mindezekről a társasági eseményekről a kitűnő megjelenésű Brüllné és Adél leánya azokban az években nem hiányozhattak). Hogy ez a Váradon is ritka megkülönböztetés nemcsak szépségüknek, sőt nem is csak gazdagságuknak, hanem művelt lényüknek s a társasági érintkezést megszokott életformáiknak is szólt, az csak természetes. Már Adél édesanyját, a nálánál légiesebb felépítésű és finomabb arcvonású Cecilt is úgy nevelték nevelőnői és tanárai, hogy sokat olvasson, a klasszikusokat jól ismerje, s anyanyelvén kívül kitűnően beszéljen németül, franciául, angolul. Egész életén át nagy értékű könyvtára volt, melyet az évek során az újabb irodalommal mindig kiegészített. Egész életén át vágyott ez a nő a szellemi életet élő élettársra. Az egész város tudta leánykorában, és ez az idő a hatvanas évek legvégére esett – hogy a szép Cecilnek „nagy szerelme” az a bécsi jogakadémiát látogató jogászfiú, aki unokabátyja neki, a család szegényebb ágának sarja, s a császárvárosban kitüntetéssel végzi tanulmányait. A fiatalok elígérkeztek egymásnak. De Cecil szülei nem tűrték a romantikát: várni egy szegény fiúra, aki még csak nem is végzett. Hozzákényszerítették tehát leányukat Brüll Sámuelhez, a dúsgazdag kérőhöz. Az akkori időben – mikor a női emancipációt legfeljebb még csak külföldön valahol az orosz diáklányok ismerték – polgári körökben az ilyesmi mindenütt napirenden volt. A Brüll házaspár nászútjáról az a családi legenda szól, hogy amint az első Bécsben töltött napok után a fiatalasszony az Imperial szálloda kávéházi teraszán fázósan sütkérezett a reggeli napon, egyszerre csak megjelent néhány asztalnyira tőle a bécsi jogász, a cserben hagyott szerelem. Halálos-komolyan nézett a megriadt fiatalasszonyra és azt mondta neki: – Hát most boldogabb vagy, hogy hozzámentél az aranyliszteszsákhoz? Sok szerencsét! „Liszteszsák”, mert malma is volt „Arany” a gazdagságért és „Zsák”, mivel a nagyeszű fiú nem tételezett fel vetélytársánál szellemesebbet. Szegény, megtört Cecil azon a reggelen sírva fakadt, és mivel semmit sem mondhatott volt vőlegényének, nem felelt. A jogászból ellenben pár év múlva nagy hírű bécsi ügyvéd, Ferencz József egyik címmel és ranggal ellátott udvari ügyésze lett. Dr. Kálmánnak hívták. Sohasem nősült meg.

Folytatása következik.

Borítóképünkön: Ady Endre és Brüll Adél