Puskás Nagyváradon: egy legenda születése

Jósa Attila

Puskás Ferenc, a legendás labdarúgó 1927. április 1-jén született Budapesten. Családja, amely ekkor még a Purczeld nevet viselte, 1929-ben Kispestre költözött, amely akkor még közigazgatásilag önálló település volt. Édesapja félprofi szerződést kapott a helyi klubnál, először mint labdarúgó, később mint edző. A kispesti pálya közvetlen szomszédságában, szerény körülmények között felnövő „Öcsi” életét, akárcsak a környékbeli fiúkét, áthatotta a labdarúgás szeretete. Ahogy cseperedtek, egyre szorosabb kapcsolatot ápoltak a kispesti futballklubbal. 1936-ban aztán hatalmas csapás érte a közösséget: a tűz teljesen elpusztította a stadion falelátóját, és a melléképületek is leégtek. A helyreállításban mindenki részt vett, a 9 éves Puskás is, aki társaival még a focizást is félretette a szent cél érdekében. „Ez tényleg önkéntes közösségi munka volt, nem úgy, mint ötvenháromban, amikor kivezényeltek bennünket a Népstadiont építeni, hogy aztán a propaganda országnak-világnak harsoghassa, milyen jó kommunisták a válogatott futballisták” – emlékezett vissza egy későbbi interjúban.

A fiatal Puskás végigjárta a klub ifjúsági csapatait, és így érkezünk el 1943 végéhez, amikor Puskás Ferenc hamarabb mutatkozott be a magyar labdarúgó-válogatott ellen, mint az NB I-ben. Egy edzőmeccsen, 1943. október 27-én a magyar labdarúgó-válogatott 7–2-re verte a Kispestet, ahol Öcsi először kapott helyet a kezdőcsapatban. A bajnoki bemutatkozás sem váratott sokáig magára, 1943. december 5-én a magyar élvonal 13. fordulójában a Kispest FC Váradra látogatott. 

Álnéven debütált Puskás?

Sokáig tartotta magát az a városi legenda, mely szerint a fiatal Puskás Ferenc nem a saját nevén, hanem hamis igazolással, Kovács Miklós néven játszott első élvonalbeli meccsén a Nagyváradi AC ellen. A korabeli lapokat böngészve ez nem így történt, de egy Puskás-elbeszélésből kiderült, mi volt az utólag kiszínezett sztori alapja. Ehhez öt évet kell visszalépnünk az időben: 1938-ban egy bizonyos Szűcs Nándor figyelt fel Bozsik Józsefre, akit nem sokkal később behívtak a kispesti kölyökcsapatba. A leigazolásához fényképet kellett készíttetnie, ám ekkor az élelmes Puskás is jelezte, hogy ő sem maradhat ki. Határozottsága meghozta az eredményt: Öcsit is elküldték a fényképészhez, ám az igazoláshoz egy kis trükkhöz kellett folyamodni. Mivel hivatalosan csak tizenkét éves kortól lehetett játszani a bajnokságban, az igazolványába 1927 helyett 1925-öt írtak, így két évvel idősebb lett papíron, az első igazolásában pedig nem a saját neve szerepelt, hanem a Kovács Miklós név. A kis csalásról sokan tudtak, edzők és játékosok egyaránt, sőt, az ellenfelek is. Ennek dacára senki sem emelt ellene kifogást – talán már akkor érezték, hogy egy kivételes tehetség bontogatja a szárnyait. A két fiatal közül Bozsik mutatkozott be korábban az élvonalban, de az 1943. október 17-i, Vasas elleni 5–2-es vereség után egy időre eltekintettek a játékától.

Sima váradi győzelem

Az NB I 13. fordulójának mérkőzését 1943. december 5-én rendezték Váradon, a találkozó esélyesének a bajnokságot utcahosszal, 8 ponttal vezető NAC számított. A kispesti csapat ráadásul a katonai behívók miatt tartalékos összeállításban tudott csak kiállni a meccsre, így került képbe a fiatal Puskás Ferenc. A december eleji időjárás nem kedvezett a csapatoknak; a felázott talajon inkább sárdagasztás zajlott, mint valódi labdarúgó-mérkőzés. Ilyen körülmények között különösen érvényesült a zöld-fehérek fizikai fölénye, amely nem csupán a véletlen műve volt. Rónay Ferenc, a váradiak vezetőedzője, korát megelőzve kiemelt figyelmet fordított erre a tényezőre. Bozsik József bátyja, a tragikusan fiatalon, 29 éves korában elhunyt Bozsik István három gólt kapott Váradon, de Puskás sem villogtatta meg tehetségét ezen a mérkőzésen, ennek ellenére a kezdőcsapatban ragadt. A Kispest FC három nappal később idegenben 3–2-re kikapott a DIMÁVAG-tól, Puskás nevét itt már a gólszerzők között találjuk, ahogy a Kolozsvári AC elleni december 12-i, 2–2-es döntetlenre végződő találkozón is. 

A NAC utolsó budapesti fellépése

A két csapat az NB I 29. fordulójában ismét összecsapott egymással. A találkozót 1944. május 28-án rendezték a Latorca utcai Elektromos-pályán, ahová 8000 néző látogatott ki, hogy megcsodálhassa a friss bajnokcsapat, a Nagyváradi AC vendégjátékát. 

A fiatal Puskás addigra teljesen bejátszotta magát a Kispest FC csapatába, 18 mérkőzésen 7 góllal zárta első szezonját. A 4. percben a Kispest FC szerzett vezetést, innentől viszont a beszámolók alapján a vendégek vették át az irányítást. A hazaiaknál hiányzott a védelem tengelyéből Olajkár, a vezér nélkül maradt hátsó alakzaton pedig többször könnyedén átjutottak a zöld-fehérek. Ennek megfelelően a játékrész hajrájában Sárvári egyenlített, a második félidő elején Tóth III. Mátyás 22 méteres szabadrúgásgólja után pedig már a zöld-fehéreknél volt az előny (1–2). Az 55. percben Bodola Gyula 40 méterről (!) bombázott Bozsik István kapujának felső sarkába, majd futószalagon érkeztek a további váradi helyzetek. A 80. perctől ismét fordult a játék képe, a Kispest Nemes révén szépített (86., 2–3), az utolsó percekben pedig csak a szerencse mentette meg a NAC-ot a pontvesztéstől. Puskás sokkal aktívabb volt, mint a váradi találkozón, a mérkőzés után a játékos-edző Titkos Pál, aki az 1938-as vb-döntőben az első magyar gólt szerezte, elégedetten konstatálta, hogy a kispestiek nem vallottak szégyent a bajnokcsapat ellen.

Ellentétes utak

A két csapat sorsa a világháború után teljesen eltérően alakult. A Kispestet 1949. december 18-án a Honvédelmi Minisztérium átvette, majd a település 1950-ben Budapest XIX. kerületévé vált. Ezzel megszületett a Budapesti Honvéd, amely nemcsak Magyarország, hanem a világ egyik legerősebb klubcsapatává vált. 

Puskás számára az igazi áttörést az 1945/1946-os idény hozta meg, ahol 33 mérkőzésen 35 gólt szerzett, ezt az elképesztő hatékonyságát pedig pályafutásának végéig megőrizte a háború után a magyar válogatottban is bemutatkozó Sváb, aki az 1956-os események után 9 éven át a Real Madridban futballozott. A NAC „lendületből” még 1949-ben elhódította a román bajnoki címet, ám az ezt követő lassú hanyatlás végül 1963 nyarán a klub megszűnéséhez vezet. Ugyanabban az évben a 36 éves Puskás – vagy ahogy a spanyolok nevezték, Pancho – 26 góllal elhódította a spanyol gólkirályi címet, és egy újabb bajnoki trófeát is begyűjtött a Real Madriddal. Két évvel a visszavonulása után, 1969. május 26-án rendezte meg búcsúmérkőzését a Real, a bécsi zöld–fehérek elleni meccsre így emlékezett a legendás balösszekötő: „Az erőnlétem már nem volt az igazi, mindössze húsz percet játszottam. Nagyon elérzékenyültem. A gondolataim visszavándoroltak a mezítlábas kispesti kölykökhöz, különösképpen a barátomhoz, Bozsikhoz, azt kívánva, bárcsak ott lehetne ő is.”