Egy kis „könnyed” esti séta

Azt sem állítom, hogy bátran elmegyek estefelé egy hat fős, ordibáló társaság mellett. (Itt jegyezném meg: nem megoldás, hogy este nem mászkálok ki, egyszerűen muszáj valahogy hazajutnom munka után – ahogy a legtöbbünknek.)

Utálok félni, de ez nem úgy van: egyszer csak elhatározom és nem teszem többé. De mit tehet a nő (még férfiember se feltétlenül sokat) ha odaáll elé egy – vagy több – erősebb fizikumú ember, és felszólítja – jó, ha nem ütéssel nyit –, ugyan adja már át neki az értékeit, de elsősorban leginkább a pénzét?

Nyilván a legritkább esetben mond nemet, mert nem hülye. Ha „szerencséje van”, otthagyják egy fillér, telefon, bankkártya, esetleg télen kabát nélkül. Ha nincs, akkor a mentő jöhet érte...

És igen, zavar, hogy emberek ezt megtehetik. Zavar, mert megdolgoztam azért, amim van. Már a gondolat is idegel, hogy nem tudom megvédeni a magamét, tehetetlen vagyok, és ezt kihasználják. Zavar azért, mert ha egyszer megtörtént, nem zárja ki, hogy újra előforduljon.

Nem olyan mint a bárányhimlő. Zavar, mert miközben valaki ebből él, vagy csak szórakozik egyet olykor (az sem ritka), közben másokat gyötör meg lelkileg, esetleg tesz tönkre testileg. Utóbbihoz pedig önös érdekből senkinek nincs joga, és tettét az égvilágon semmi nem indokolhatja.

Kapcsolódó anyagok: