A tengerészek menekültek, a hajózenekar gitárosa kezdte menteni az utasokat (videó)

De már nem volt mit tenni, aki befizetett a durbani útra, nem akarta elveszteni a pénzét. Így a görög bejegyzésű Oceanos végül 581 emberrel a fedélzetén útnak indult. Akkor még senki nem sejtette, hogy ez a kirándulás a hajózás történetének legnagyobb mentőakciójával végződik majd, és hogy ha a kapitányon, illetve a személyzet nagy részén múlik, minden utas a viharos óceánba fullad – írja az Origo.

A rozoga hajó és a vihar

Az Oceanos 1952-ben épült egy francia hajógyárban, és mire a végzetes útra indult, számos társaság volt már a tulajdonosa. A görög Epirotiki Lines nevű vállalat 1978-ban vásárolta meg, ezúttal pedig bérbe adta egy dél-afrikai tengeri chartervállalkozásnak.

A görög anyacég nem arról volt híres, hogy törődik a hajóival.

Talán nem véletlen, hogy eddig két hajója is elsüllyedt, az egyik ráadásul a vállalat büszkesége, a zászlóshajó Pegasus volt.

A New York Times a tulajdonos család egyik tagját idézte a balesetekről, aki maga is aggasztónak találta a flotta állapotát.

Az indulás előtt az Oceanoson lázas munka folyt. A szennyvíz-elvezető rendszert javították, de nem sikerült befejezni. Így nem helyeztek vissza egy fontos csövet a helyére, emiatt egy nagy lyuk éktelenkedett az egyik vízhatlan zárófalon. Emellett több zárószelepet is kiszereltek a csövekből, de mivel nem volt idő megjavítani őket a kikötőben, ezeket sem tették vissza a helyükre. 

A hajó tulajdonképpen időzített bomba volt 

– a vihar nélkül is.

De ott volt a vihar. 80 -90 kilométer per órás szél fújt, és 15-20 méteres hullámok zúdultak a hajótestre, sőt, aznap egy közeli olajfúrótoronynál egy 25 méteres szörnyhullámot is észleltek. A vihar olyan erős volt, hogy a fedélzetre tervezett indulási partit bent kellett megrendezni. A hullámzás miatt még a gyakorlott pincérek is sorra ejtették le a poharakat és tányérokat a tálcáikról.

A később hős, a gitáros

A zimbabwei Moss Hills, aki a hajó zenekarában játszott a feleségével, Tracy-vel együtt, ekkor még csak úgy konferálta fel az egyik számukat, hogy ők játsszák a rockot, a hajó pedig a rollt (a dülöngélést).

Moss később így írta le az eseményeket.

Tracy, akit addig semmi nem ijesztett meg a tengeren, az egyik szünetben azt mondta: 

– Rossz előérzetem van. Lemegyek a kabinba és összekészítek pár holmit, vészhelyzet esetére – alig ment ki, bumm! Egy hangos durranást hallottunk és koromsötét lett. A zenészek és az utasok is azt várták, hogy a tisztek tájékoztatják majd őket a helyzetről, és utasításokat adnak, ki hova menjen. De semmi nem történt.

Ott vagy az óceánon, éjszaka, a félelmetes viharban, egyértelmű, hogy valami baj történt, de senki nem mond semmit. Összeszorult a gyomrom.

Nemsokára működésbe lépett a vészhelyzeti világítás. Moss visszament a bárba, hogy megnézze a színpadot. A hangszereket, a mikrofonállványokat, a dobot szanaszét hajigálva találta, a hullámzásban lerepültek az emelvényről. Ekkor tűnt fel neki, hogy nem érzi a hajó remegését, és nem hallja a folyamatosan brummogó hangot a hajó gyomrából. Vagyis az Oceanos gépe megállt, a hajó egyre lassul.

A 153 méter hosszú hajó pár perccel később már csak sodródott a vizen, és ami a legrosszabb, nem az orra mutatott a hatalmas hullámok felé, hanem az oldala. Egy hajó, amelyik nem tud szembefordulni a széllel, ki van szolgáltatva az óceánnak, és sokkal hamarabb bajba kerülhet, mintha akár csak minimálisan kormányozható lenne.

Az utasok egyre nyugtalanabbak lettek. Az étteremben kezdtek gyülekezni, de csak a fenekükön csúszva tudtak közlekedni az összetört tányérok, poharak és berendezési tárgyak romjai között, mert a viharban alig lehetett állva maradni. A hangulat egyre gyászosabb volt, ezért Moss megkereste az akusztikus gitárját, amihez nem kellett áram, és saját magát kísérve énekelni kezdett, hogy megnyugtassa az embereket. A felesége és a szórakoztató csoport tagjai körbejártak az utasok között, viccelődtek, igyekeztek megelőzni a pánikot.

Ahogy múltak a percek, Moss Hills ülönös jelenséget vett észre éneklés közben: az Oceanos egyre kevésbé lendült vissza az eredeti helyzetébe, és észrevehetően dőlni kezdett a jobb oldala felé.

– Ennek fele sem tréfa, itt nagyon nagy baj van – súgta a feleségének. 

– Megyek, kiderítem, mi a helyzet.

Süllyedünk!

A kapitány, Jannisz Avranasz ekkor már tudta, hogy a hajó süllyed. Egy gépész jelentette, hogy víz tört be a gépterembe a szennyvíz-leeresztő csövön keresztül, amelynek a vékony zárófedele nem bírta a viharos óceán dühöngő hullámainak erejét, és engedett. A beömlő tengervíz zárlatossá tette a generátorokat, a hajógép leállt. A vízhatlan zárófalon tátongó lyukon át folyamatosan zúdult be a víz, és a szennyvíz-rendszer csövein keresztül – a visszacsapó szelepek hiánya miatt – nemsokára víz jelent meg a hajó vécéiben és a kabinok fürdőszobáiban is. 

Az Oceanos menthetetlen volt.

Ugyanerre a következtetésre jutott a gitáros is, aki egy Yorkshire-i bűvésszel együtt mászott le egyre mélyebbre, a hajó belsejébe, úgy, hogy néha a lépcsők korlátjáról lógtak le, mint az artisták, a hajó imbolygása miatt. Azt látták, hogy a több nemzetiségű személyzet tagjai pánikban vannak, a tisztek pedig mentőmellényben és bőrönddel a kezükben futkosnak.

A két férfi megállt az egyik vízhatlan válaszfal acélszerkezeténél, amelynek a közepén egy vízzáró ajtó volt. Hills hallgatózott, és döbbenten konstatálta, hogy a másik helyiségből olyan hangok hallatszanak, mintha a másik oldalon, az egész vízhatlan rekeszben víz csapódna ide-oda.

Süllyedünk!

Magukra maradtak az utasok

Mire visszamásztak az étterembe, az utazási iroda vezetője, Lorraine Betts a kapitánytól már megtudta, hogy el kell hagyni a hajót.

Nemsokára kiderült, hogy az első mentőcsónakkal már távozott is a tisztek többsége és a legénység sok tagja.

A mentőcsónakjuk félig sem volt tele. 

A kapitány is velük menekült volna, de Betts visszarángatta a fedélzetre, mielőtt beugorhatott volna a mentőcsónakba. 

Üveges tekintettel meredt előre, nem szólt semmit. Olyan volt, mint akinek lekapcsolt az agya és a szervezete. Egyértelműen alkalmatlan volt a mentés irányítására

– mondta később róla a nő.

Éjfél után a legénység ott maradt tagjai segítségével elkezdték leengedni a mentőcsónakokat a csónakfedélzetről. 

Senki nem tudta, hogyan kell beszállítani az utasokat. 

Hills azt találta ki, hogy fél lábbal a fedélzeten állt, a másik lábával a csónakban, így próbálta közel tartani a mentőcsónakot a hajóhoz, hogy az emberek be tudjanak mászni. Az Oceanos egyre nagyobb imbolygása miatt azonban mindig vissza kellett ugrania a fedélzetre, amikor a hajó jobbra dőlt, mert ilyenkor a mentőcsónak több méterre is eltávolodott.

Ha megteltek a csónakok, a 90 utasukkal együtt leengedték őket a vízre. Mivel Hills és a legénység ott maradt tagjai sem tudták, hogyan kell beindítani a mentőcsónakok motorjait, a csónakok a hatalmas hullámzásban egyszerűen elsodródtak a süllyedő hajótól.

Borzalmas lehetett nekik. A vihar a koromsötét éjszakában dobálta őket az óceánon, bőrig áztak a hullámok vízpermetétől, majdnem megfagytak – belegondolni is rémes. Mégis csónakba kellett ültetni mindenkit, mert a süllyedő hajón nem maradhattak

– mondta a gitáros.

Ahogy múltak az órák, a jobb oldalon elfogytak a mentőcsónakok. Az egyre inkább jobbra dőlő hajó bal oldaláról pedig egyre veszélyesebb lett a csónakok leengedése, ezért ezt az oldalt kénytelenek voltak feladni.

Az a 180 ember, akinek nem jutott hely a csónakokban, a halálra ítélt hajón rekedt.

Moss a feleségével együtt újra körbejárt a hajón, hátha találnak egy tisztet, aki segítséget tud kérni a Parti Őrségtől. Felmentek a hídra is, mert ha valahol, ott biztos lesz legalább egy rangidős, képzett tengerész.

Nem volt. Az üres hajóhíd csendben lengett jobbra-balra.

Ekkor zuhant rám a felismerés, amit addig is sejtettem, de elhárítottam: teljesen magunkra maradtunk.

Videó a hajó utolsó perceiről:

Van folytatás! A teljes cikk ITT olvasható.

Borítókép: Illusztrációfotó / Shutterstock