„Még a villanypóznán is kézfertőtlenítő van”: beszámoló a világ másik végéről

Pikó Stefánia

– Mesélj egy kicsit arról, hogy hogy kerültél Szöulba! Hogyhogy nem tántorított el az utazástól a vírus megjelenése?

– Az alapképzést a PKE-n végeztem, majd Budapestre mentem a Metropolitan egyetemre mesterképzésre, tervezőgrafika szakra, és ott pályáztam meg a Campus Mundi ösztöndíjat, amivel kijöhettem Dél-Koreába egy félévre a Seoul National University of Science and Technology egyetemre. Amikor az ösztöndíjra pályáztam, a vírus gyakorlatilag még nem is létezett. Szeptemberben jelentkeztem, november végén lett meg az eredmény, és február 26-án érkeztem ide. Amikor elterjedt a vírus híre, nekem eszembe sem jutott, hogy ne jöjjek ki, viszont az egyetem folyamatosan e-maileket küldött nekünk, hogy ha meggondoltuk magunkat, és mégsem szeretnénk jönni, akkor azt teljesen megértik. Ahogy kezdett súlyosbodni a helyzet, egyre gyakrabban küldtek leveleket, és egész sokan vissza is mondták a lehetőséget. Eredetileg 1500 cserediák szokott itt lenni egy-egy félévben, most tizenhatan vagyunk összesen. Az egyetem arra is megkért minket, hogy még otthon vásároljunk be maszkokból és kézfertőtlenítőből, de már január közepén nagyon nehezen jutottam hozzá ezekhez. Ehhez képest itt a mai napig mindkettőt lehet kapni, tehát akkor sem lett volna nagy a baj, ha nem hozok magammal semmit.

Február 15-én 64 regisztrált beteg volt Dél-Koreában, ezután ugrott meg nagyon a fertőzöttek száma, amit egy itteni vallásos gyülekezethez kapcsolnak. Szóval 15-e után, egy hét alatt, mire én ideértem, már több mint 1500 beteg volt.

– Az interaktív térkép szerint közel tízezer beteget regisztráltak eddig Dél-Koreában, amiből több mint ötezer már felépült, Szöulban pedig kicsivel több mint 400 beteg van most. Mit érezni ebből a városban? Milyen a hangulat?

– Szöulról azt kell tudni, hogy itt annyian laknak, mint Magyarország egész területén összesen. Az információáramlás is nagyon gyors. Kifejezetten erre a célra alkalmazásokat és weboldalakat fejlesztettek ki, ha valaki megbetegszik, akkor nyomon lehet követni a fertőzöttek útvonalát is, hogy hol jártak, mielőtt karanténba kerültek volna. Ha megnyitom a szöuli térképet, rá tudok keresni például a körzetre, amelyikben én lakom, és meg tudom rajta nézni, hogy az elmúlt egy hétben hány beteget regisztráltak, illetve külön minden egyes betegre rá tudok keresni, meg tudom nézni, hogy melyik boltba ment be stb., több napra visszamenőleg. Eddig itt 22 embert regisztráltak, de sokan közülük alapból karanténban, vagy kórházban voltak, és az itt átutazókat is jelzik. Mindemellett, ha a közelemben beteget regisztrálnak, akkor vészjelző üzenetet kapok a telefonomra is. Nevet, személyes adatokat nem osztanak meg, hanem számokat kapnak.

– Nálunk most vita tárgya, hogy mi a megnyugtatóbb: ha tudjuk, vagy ha nem tudjuk, hogy melyik megyében hány beteg van. Te ezt hogy látod?

– Mindenképp megnyugtató, hogy ilyen részletesen tudunk mindent, és már a legelejétől kezdve minden információ nagyon transzparens volt, de ennek van egy hátulütője is. Végeztek itt egy felmérést, amiből kiderült, hogy nagyon sokan félnek attól, hogy túl sok információ válik bárki számára elérhetővé róluk. Véleményem szerint ez most egy szükséges rossz, és igazából az emberek nem is háborognak emiatt látványosan, mindenki érzékeli, hogy nagyon jól működik a rendszer, emiatt is tudták két hét alatt visszaszorítani a beteg számának a rohamos növekedését. Most kb. két hete sokkal kevesebb a beteg. Mikor idejöttem, az 1500-ról ötezerre ugrott a szám, volt egy gyors növekedés, de hamar lassulni is kezdett, miközben egyre többen gyógyulnak is, és az elhunytak száma (158) sem olyan nagy, ha az arányokat nézzük. Azt is egyértelműen látni, hogy nagyon-nagyon sok pénzt fektetnek az egészségügybe, fényévekkel fejlettebb az egész, mint amit én bárhol máshol tapasztaltam Európában. Azt látom az embereken általában véve, hogy megbíznak a kormányban, az egészségügyben.

Amikor megjelent a vírus, rengeteg maszkot küldtek Kínába, itt pedig egy ideig mindenki maszk nélkül maradt egy bizonyos időre. Az állampolgárok petíciót is indítottak az államfő felelősségre vonásáért, itt pedig ez nagyon komoly dolognak számít. Ezután el is kezdtek nagyobb hangsúlyt fektetni erre, még több pénzt fektettek a járvány megfékezésébe. A hangulat ingadozó, nincsen pánik, bár ezt nyelvtudás híján kevesebb információból tudom leszűrni.

– Ott is van kijárási tilalom?

– Ez városfüggő, mert Teguban (Daegu), ahonnan kirobbant a járvány, tudtommal kijárási tilalom van. Itt Szöulban egy héttel ezelőtt közleményben arra kértek mindenkit, hogy egyelőre április 12-éig lehetőleg mindenki maradjon otthon, de ez csak kérés. Ha kimegyek az utcára, azt látom, hogy az éttermek teli vannak, sokan kint piknikeznek a parkban. Sokan nem maradnak otthon, de mégis sokkal kevesebb embert látni kint, ahhoz képest, mint amit tavaly láttam. Az összes szórakozóhelyet, játéktermet is rendeletben szólították fel a bezárásra, de még ezt sem tartják be teljesen. A belvárosban a nagyobb helyeket bezárták, de a külvárosi részben nem. Ennek köszönhetően még várhatóak további szigorítások, ugyanis félnek egy másodlagos növekedéstől a betegek számát illetően. Annyira nem szigorúak a korlátozások, de az tény, hogy nagyon szigorúan nyomon követik a betegeket, és ezzel sikerült is lelassítani a fertőzés terjedését. Ami szigorúbb intézkedés, az az, hogy akik külföldről érkeznek, mind karanténba kerülnek, és kivétel nélkül tesztelik őket.

– Mi történik azzal, akinek a tesztje pozitív, de tünetmentes?

– Akiről kiderül, hogy beteg, de nem súlyos az állapota, azt nem utalják kórházba, hanem otthoni karanténba kerül, és nagyon szigorúan figyelik őket. Feltelepítenek egy alkalmazást a telefonjaikra, nyomkövetőt is élesítenek rajta, napi kétszer, mindig ugyanabban az órában a betegnek jelentenie kell az állapotáról, a telefont muszáj felvegye, bármikor hívják. Ha valaki nem tartja be ezt a karantént, komoly pénzbírsággal büntetik, aki pedig külföldi, azt azonnal kitiltják az országból, és hazaküldik. Egyébként azokat az adatokat, amiket a betegek az állapotukról, a tüneteikről küldenek, arra is felhasználják, hogy a betegség lefolyását kutassák.

Akinek a tesztje pozitív, azt egy hétre visszamenőleg kikérdezik, hogy mit csinált, kikkel találkozott, ezeknek a személyeknek mik az elérhetőségeik stb. Azt, hogy igazat mond-e az illető, leellenőrzik az utcai térfigyelő kamerák segítségével, telefon, GPS és a bankkártya mozgással. Ezért is működik ilyen jól a rendszer, mert senki nem tagadhatja le, hogy hol járt. Házon kívül az ember minden lépése rögzítve van.

– Rajtad is elvégezték a tesztet, ugye?

– Igen. Az egyetem kampusza hatalmas, olyan, mint egy kisváros. Minden szaknak külön épülete van, vannak boltok, bankok, éttermek, szemészet, erdő, tó stb. Nemrég lezárták az összes bejáratot a főbejáraton kívül, oda pedig felállítottak egy egészségügyi sátrat és konténert, ahol, ha valaki be akar lépni, át kell haladnia egy hőkamerán. Ha hőemelkedése van valakinek, azt azonnal elkülönítik és kivizsgálják. Én ehhez az egészségügyi sátorhoz mentem oda, mivel a lázon kívül rengeteg gyanús tünettel rendelkeztem (köhögés, torokfájás, mellkasi fájdalom, fáradékonyság stb.). Elkülönítettek a karanténban, felírták a tüneteim, és azt mondták, hogy nagyon nagy a gyanú, hogy koronavírussal fertőződtem, ezért elküldtek egy kórházba, hogy elvégezzék a tesztet. A kórházban szintén el kellett mondanom mindent, azt is, hogy az elmúlt két hétben milyen országokban jártam. Készítettek egy tüdőröntgent, megmérték a lázamat, utána pedig mintát vettek a torkomból. Mindez egy steril szobában történt, körülbelül fél óra alatt, mert előttem is voltak még páran, akik vizsgálatra vártak. Visszahoztak az egyetemre, az eredményekig pedig egy külön szobába kerültem, amelyben már bekészítettek nekem törölközőket, innivalókat, illetve ételt is hoztak. Igazából az egész folyamatban a legmegterhelőbb és a leghosszadalmasabb az a faggatás volt, amikor el kellett mondanom, hogy mikor, hol jártam. Bár egy teszt eredménye hat óra alatt megvan, kell egy teljes nap, hogy visszakerüljön a kórházakba, mivel 15.000 tesztet végeznek el naponta, és idő kell, amíg ezeket szétosztják. Az én tesztem negatív lett, úgyhogy elengedtek. Egyébként minden beteg teljes ellátását az állam fizeti, akkor is, ha az illető külföldi.

– Maszkokat mindenki visel?

– Igen, de itt ennek van egy kulturális előzménye. A Kínából érkező, és a város alap szmogja miatt itt az emberek eleve hordtak maszkot, de most szinte kivétel nélkül, 99 százalékban mindenkin van. Ahogy már említettem, egy ideig maszkhiány volt, de nem tartott sokáig, mivel elkezdték gyártani és forgalmazni. Jelenleg minden gyógyszertárban lehet kapni maszkot, de erre is vannak szabályozások. Minden egyes személy egy héten csak két darab maszkot vásárolhat, ehhez szükség van a személyi igazolványára és társadalombiztosítására, vagy tartózkodási engedélyére. Születési dátum szerint az is be van osztva, hogy ki, melyik napon vehet maszkot; én csak péntekenként vehetek például, viszont a hétvégéken bárki vásárolhat. Weboldalakon tudod megnézni, hogy épp melyik gyógyszertárban találsz maszkot, de üzenetet is kapsz a telefonra. Hozzátenném, hogy egy itteni virológus korábban azt nyilatkozta, hogy a legmegdöbbentőbbnek Európa kapcsán azt tartja, hogy a médiában, és mindenfelé azt mondják az embereknek, hogy nem kell feltétlenül maszkokat hordjanak, mert úgysem jó semmire. Szerinte ez azért van, mert hiányosak a készletek. Maszkokat mindenképp kell viselni, ez itt nem is kérdés.

A járvány megjelenésének első pillanatától kezdve itt a legutolsó liftben is ki van téve kézfertőtlenítő, minden bejáratnál, de olyat is láttam, hogy az utcán egy póznára volt felfüggesztve, vagy buszokon. Sok intézménybe, nagyobb plázákba csak úgy engednek be, hogy előtte lázat mérnek, és kötelező kézfertőtlenítőt használni. Az emberek nem pánikolnak, az üzletek polcai tele vannak. Kézfertőtlenítőtől kezdve mindent lehet kapni, és semminek nem emelték meg az árát.

Úgy látom, hogy nagyon profin állnak ehhez az egészhez hozzá, az emberek jól felkészültek, van lehetőség a védekezésre.

Fotók: Györfi Mónika