Eugene Ionesco drámaíró száz éve született

Egyes források szerint azonban

születési éve 1912, s vita

tárgya a nap is, amely lehet november 12 vagy 13

is. Mindenesetre maga Ionesco

erről egy interjúban csak annyit mondott:

"Kötelességem, hogy az legyen az

életkorom, amely az irodalmi lexikonokban

áll, maradok tehát 1912 mellett." Eugen

Ionescu néven látta meg a

napvilágot a romániai Slatinán,

román apa és francia anya első

gyermekeként. Gyermek- és ifjúkora

e két nyelv, két ország

vonzásában telt, egy ideig

Párizsban éltek, de 1916-ban az apa, majd

1922-ben a család is visszatért

Romániába. Ionesco 1934-ben

diplomázott a Bukaresti Egyetem francia

szakán, ezt követően

különböző lapoknak írogatott

cikkeket, recenziókat, s 1934-ben megjelent

esszégyűjteménye is. 1936-ban

megnősült, felesége az

író halálig jóban-rosszban

hű társa maradt.

1938-ban ösztöndíjjal Párizsba

utazott, hogy megírja A Halál a modern

költészetben című

disszertációját. Ez ugyan soha nem

készült el, viszont kapcsolatba került

Gabriel Marcellel, Henri Thomas-szal és az

Esprit folyóirat körével, s

rövid romániai tartózkodás

után 1942-ben végleg

Franciaországban telepedett le. Ionesco

sokáig korrektorként dolgozott, majd

úgy gondolta, megtanul angolul, hogy jobban

fizető álláshoz jusson. Ezzel ugyan

kudarcot vallott, de a nyelvkönyvek

semmitmondó és nevetséges

társalgási sémái

drámaírásra ihlették.

Így született meg 1948-ban A kopasz

énekesnő, az abszurd színház

első remeke. Ebben rátalált arra a

formára, az egyfelvonásosra, melyben a

lét érdektelenségét, az

ember jelentéktelenségét, a

kommunikáció

félresiklását, az élet

totális abszurditását

megfogalmazhatta. A kopasz énekesnő

után sorra születtek a hasonlóan

polgárpukkasztó darabok: A lecke, A

székek, Az új lakó, Az

orrszarvú, A légbenjáró,

Öldöklősdi, Macbett, A király

halódik. 1957 februárjában a

párizsi Huchette Színház

műsorára tűzte A kopasz

énekesnőt és A leckét, s a

két darabot azóta is

megszakítás nélkül

játsszák.

Írt egy regényt is, A magányos

címmel, kritika- és

esszéírói

tevékenysége mellett aktív

résztvevője volt a világ több

pontján tartott irodalomelméleti

konferenciáknak is.

Munkásságát számos

díjjal és kitüntetéssel

ismerték el, 1970-ben a Francia Akadémia

tagja, s még ugyanebben az évben a

Becsületrend lovagja is lett. A hetvenes

évektől kezdve egyre gyakrabban emelte fel

szavát mindenfajta elnyomás ellen, a

romániai rendszer visszáságaival

kapcsolatban több ízben is az

Európai Közösséghez fordult.

1984-ben a cukorbajjal küzdő

író kórházba került,

ahol két napig kómában

feküdt. Bár ekkor még sikerült

felépülnie, egészségi

állapota egyre romlott, s 1994. március

28-án párizsi otthonában meghalt.

A Montparnasse temetőjében

található sírkövén ez

olvasható: "Imádság ahhoz,

akiről nem tudom, ki ő. Reményem:

Jézus Krisztus."