Váradon A fehér király szerzője - Dragomán György a Törzsasztalnál

A marosvásárhelyi

születésű Dragomán György

családjával 1988-ban települt

át Magyarországra. A gimnáziumot

Szombathelyen végezte, majd az ELTE

bölcsészkarán folytatta

tanulmányait angol-filozófia szakon. Az

Eötvös Collegium és a

Láthatatlan Collegium diákja volt.

Felesége Szabó T. Anna költő.

2002-ben Soros-ösztöndíjat kapott

és kitüntették a Mozgó

Világ nívódíjával.

Tevékenységét 2003-ban

Bródy-díjjal, 2005-ben Márai

Sándor-díjjal, 2007-ben József

Attila-díjjal ismerték el. Művei 28

nyelven jelentek meg; a The Washington Post

méltatása szerint legismertebb műve,

A fehér király egyszerre felkavaró

és felbecsülhetetlenül

értékes. A regényt immár

németül, angolul, norvégül,

finnül, dánul, hollandul, románul,

csehül, horvátul, szerbül,

szlovákul is lehet olvasni, s további

fordítások is készülnek

belőle.

Korábbi kötete, a 12003-ban megjelent A

pusztítás könyve több szakmai

díjat kapott. Dragomán

műfordítóként is több

kötetet publikált: Irvine Welsh:

Trainspotting (regény, Polyák

Bélával közösen), Trivium,

1998, Irvine Welsh: Acid House

(elbeszélések, Polyák

Bélával közösen), Trivium,

1999, valamint Samuel Beckett: Watt, regény

2005, Palatinus.

A pénteki Törzsasztal-est után a

szerző művei kedvezményes áron

megvásárolhatóak, minden

érdeklődőt szeretettel várnak.

A budapesti Román Kulturális

Intézet djjának tavalyi

átvételekor legismertebb

kötetéről az író az

alábbiakat mondta:

„A fehér király című

regényem csak nyomokban önéletrajzi,

szerencsére mondhatom, hogy az én

Marosvásárhelyen töltött

gyerekkorom a néha meg-megélt

nehéz pillanatok ellenére sem volt ilyen

kalandos, brutális és nehéz.

Van azonban a könyvnek egy olyan

önéletrajzi vonatkozása,

amelyről mindenképpen beszélnem kell

ezen a díjátadón, mert azt hiszem,

mindennél jobban szemlélteti az

egymás mellett élő

kultúrák viszonyának

szépségét.

A történetet egy névtelen

kisfiú meséli el tizennyolc

epizódban. Névtelen, mert sem a

családnevét, sem a keresztnevét

nem tudjuk meg, de mégsem egészen

névtelen, mert ha csak néhányszor

is, de elhangzik a szövegben a neve. Úgy

hívják, hogy Dzsátá. Ez a

név az én gyerekkori beceneveim egyike

volt, és sem a regény magyar, sem a

regény román olvasói

számára nem bír

jelentéssel.

A dzsátá ugyanis egy nyelvek

közötti szó. Hatéves lehettem,

amikor a román televízió

vasárnap délelőttönkénti

gyerekműsora folytatásokban

sugározta Robert Louis Stevenson

regényének, a fekete nyílnak a

filmváltozatát. Én nagyon

szerettem ezt a filmet, annyira, hogy

egyfolytában csak nyilazni akartam, kaptam is

karácsonyra édesapámtól egy

íjat, igazi fekete tollas

nyílveszőkkel.

A blokkban, vagyis a tömbházban, ahol

felnőttem, vegyesen laktak román és

magyar gyerekek, mindenki beszélte a

másik nyelvét. Az

elválaszthatatlanul hozzám nőtt

nyíl miatt a Stevenson filmről neveztek el

románul, az lett a becenevem, hogy

szödzsátá neagrá. Ez a

név természetesen túl

hosszúnak bizonyult, úgyhogy

nemsokára szödzsátára

rövidült. Magyar barátaim

lefordították a nevem, és

nyílnak kezdtek becézni, de az meg

túl rövid volt, és nem is hangzott

túl jól, a gyakorlat azt mutatta, hogy

kétszótagos becenevek az

ideálisak, úgyhogy egyszer csak

leválasztották a román szó

első szótagját és

hozzá tapasztották a magyarhoz.

Így lettem szönyil. De közben az

első szótagtól megfosztott

román szó, a

szödzsátából lett

dzsátá is tovább

működött mint becenév, és

valahogy erősebbnek is bizonyult, a

szönyilnál, és végül

hosszú évekre ez lett a becenevem.

Amikor aztán dolgozni kezdtem A fehér

királyon, sokáig nem tudtam

eldönteni, hogy mi legyen a főhős neve,

olyan nevet szerettem volna választani, amelyben

benne van az egész gyerekkorom, és szinte

megvilágosodás-szerű pillanat volt,

amikor eszembe jutott a saját régi

becenevem, a Dzsátá. Úgy

éreztem, hogy ebben a nyelvek közötti

szóban benne van az, ahogy együtt és

egyszerre éltük meg a nyolcvanas

évek nehéz pillanatait.”