Zsidó színház, Örkény, Latinovits

Shalom Ash A címer és Örkény István Tóték című előadásai szerepeltek a 6. Interetnikai Színházi Fesztivál (IFESZT) szerdai versenynapján.

Szerda este a váradi színházban mutatták be az IFESZT keretében az első nem magyar nyelvű előadást: Shalom Ash A címer című darabját Andrei Munteanu rendezésében. Rendkívül kíváncsi voltam az Állami Zsidó Színház bemutatójára, már csak azért is, mert még sosem láttam jiddis nyelvű színházi előadást. Nyelvi tekintetben mindenképpen élményt nyújtott a produkció, hiszen kiragadott az általam ismert kommunikációs közeg, azaz a magyar és a román nyelv biztonságából, de magáról az előadásról már nem tudok ilyen kedvezően nyilatkozni. Az a tény, hogy a darab megértéséhez olvasni kellett a román szöveget a kivetítőn, nehezítette az előadás befogadását, ezért már előadás közben folyamatosan figyelmeztetnem kellett magam, hogy emiatt az objektív nehézség miatt ne az előadásra vetítsem ki nemtetszésemet. Mindemellett mégiscsak azt kell mondanom, hogy egy meglehetősen unalmas előadást láttam nem különösebben hiteles figurákkal, nem különösebben megragadó színészi teljesítménnyel, nem különösebben élményt nyújtó rendezői koncepcióval. A darab beharangozó szövegében egy csehovi megvalósítást ígértek az alkotók és/vagy a fesztivál szervezői, csakhogy én nem éreztem, hogy létrejött volna az a sajátos hangulat, amitől a csehovi színház valóban csehovi színház, nem pedig csupán annak utánzata. Ugyanakkor erénye volt az előadásnak a megjelenített történet miliőjét jól érzékeltető díszlet, különösen a lesüllyedő nagypolgári család enteriőrjének megjelenítését alakította ki pompásan Adrian Damian díszlettervező.

Magyar klasszikus

Örkény István Tóték című kisregényének színpadi változata az egyik legsikeresebb magyar színházi mű, éppen emiatt mindig nagyok az elvárások, amikor egy-egy társulat ezt az alkotást állítja színpadra. Az Aradi Kamaraszínház és a szegedi MASZK Egyesület úgy látszik nem féltek ettől a kihívástól, ennek igazolása a szerda este a Szakszervezetek Művelődési Házban bemutatott Tóték előadásuk Balogh József rendezésében. Az igazság az, hogy amióta láttam Harsányi Attilát a Rudolf Hess tízparancsolatában, azóta meggyőződésemmé vált, hogy ő olyan színész, aki akkor sem tud rosszul játszani, ha akar. Ezt a pozitív előítéletemet bevallva írom le azt, hogy Harsányi Attila most is remekelt az őrült őrnagy szerepében, míg a másik végletet számomra Geltz Péter meglehetősen halvány játéka jelentette Tót szerepében. A Tótnét megformáló Bacskó Tünde kiköpött Schütz Ila volt. Ítélje meg mindenki maga, hogy ez jó, vagy rossz, engem is olykor zavart, olykor pedig kifejezetten szórakoztatott ez. Ágika szerepében Éder Enikő megbízató alakítást nyújtott. Figyelemre méltók voltak a darabban a praktikus és humoros rendezői megoldások, ez utóbbiak közül a postást alakító Lung László Zsolt hangutánzásaira gondolok, amelyekkel sajátos kellemet kölcsönzött a színpadi történéseknek. Praktikusan, a stúdiószínpadi körülményekhez igazodva oldotta meg a rendező a dobozolási jeleneteket, bár igaz, hogy az egy nagy doboz oldalainak földhöz csapódása egy kicsit hangosra sikerült, és olykor elnyomta a színészek szövegeit, de a Tóték már olyannyira ismert mű, hogy így is értette mindenki, miről van szó. Az előadás végén még a leghíresebb őrnagy szereplőt, Latinovits Zoltánt is megidézték, Ady Endre Szeretném ha szeretnének című verse szólalt meg az ő előadásában. Ez a megoldás egy sajátos értelmezés perspektíváját teremtette meg: a világháború elembertelenítő, őrültté tevő borzalmai elleni ellenszer a szeretet és a valahová való tartozás érzése. Ebből a perspektívából szemlélve az őrnagy viselkedése esendővé és érthetővé, míg az őt csak érdekből befogadó, de elfogadni képtelen Tóték cselekedete morálisan elítélendővé válik.

Pap István