Lore- háborús filmdráma

Cate Shortland Ausztráliában született, nevelkedett filmrendező élete második egész estét betöltő filmjében a melynek címe Lore, nagyon érzékeny témához nyúl.

Szavaival fogalmazva: „társadalmi párbeszéd segíthet felülkerekedni az előítéleteken, és gyerekeinket is meg kell tanítani arra, Ezek után nem is csodálkozhatunk, ha tematikában a második világháború befejeződése utáni napokban kezdi el mondanivalóját oly meggyőző szuggesztivitással, ami nagyban köszönhető Saskia Rosendahl 19 éves, ma már világhírnévnek örvendő rendkívül tehetséges balerina, színésznő adottságainak is.

A rendezőnő a második világháború utáni időszak pillanatait mutatja be a gyermek szemével, aki rájön arra, hogy szülei háborús bűnösök. Felvetődik a kérdés: Miként szembesül a 17 éves lány a valósággal, hogyan válik rövid idő alatt felnőtté.

A film forgatókönyvének alapját Rachel Seiffert „The Dark Room” című könyve képezte. A rendezőnőt a férje családjának története is ihlette. A férje szüleinek a valódi történetét mondja el a film nyelvén, ennek következtében nem véletlenül, történik mind az, ami közelebb viszi a nézőt annak a kornak az eseménysoraihoz, melyben játszódik.

A film kezdeti képsorai Lore szüleit mutatják be. Az apja magas rangú SS tiszt volt, akihez a belorussziai vérengzések kapcsolódnak. A szülők menekülési terve érzékelhető, az iratok égetése, a nyomok eltűntetésére vonatkozó akciók. A férfit letartoztatják. Az anya feladja magát a szövetségeseknek. A nácizmus elbukott. Hitler halott. De szelleme még élénken él a túlélőkben, felnőttben és gyermekben. Az országot a győztes hatalmak vezetik, négy zónára osztva. Az anya, menekülése előtti órákban, Lore-ra bízza, hogy testvéreivel a Fekete- erdőből jusson el az Északi- tengerig, Hamburgba, a nagymamához, akinél biztonságba lesznek.

Lore testvéreit, négyet, köztük egy csecsemőt, cipel magával, 900 km-t téve meg a Hamburgban élő nagymamáig. Ez alatt az anyátlan, apátlan árvák kénytelenek iratok, anyagi támogatás nélkül, különböző felnőtt ember számára is nagy megpróbáltatást jelentő körülmények között a hatalmas utat megtenni. Egy vesztett országban, a háború következményeivel szembesülnek. Az útjuk során a gyermekeket az éhínség, a nincstelenség, sokszor a minimális megélhetési feltételek hiánya gyötri. Az elhagyott házak, holttestek látványa, a rémhírek, a németeknek a koncentrációs táborokban elkövetett tetteiről készült képek, a szövetséges katonai ellenőrzés bonyodalmai kísérik. Maga a film ilyen szempontból rendkívül jól érzékelteti, mik azok a már be- rögzött gesztusok, gondolkodások, magatartások, melyekben az emberek gondolkodnak és cselekednek.

Különleges helyzetek, különleges magatartásokat tehetnek elfogadhatóvá. Mint a Hitlerjugend eszméken nevelkedett fiatal, a körülményeknek köszönhetően egy koncentrációs tábort megjárt zsidó fiatalember, Thomas (Kai-Peter Malina) segítségét is igénybe veszi, annak érdekében, hogy a nagymamához érjenek Hamburgba.

Lorét egyszerre taszítja és vonzza a fiú. A belénevelt náci eszmék miatt ellenséget lát benne, ám Thomas udvarias, megértő, nagylelkű és kitartó magatartása rácáfol minderre. Az egyirányú vonzalom megteremti gyümölcsét. Szemünk előtt alakul ki az a változás, ami jelzi az eredeti szándékot, a másság tiszteletét és elfogadását. Megdöbbenten nézi a Thomas pénztárcájában található képeket, melyek az elpusztult család képei. Amint a rendezőnővel készült egyik interjú során kiderült, azok a képek a férje családjának történetét örökítik meg.

Színes, feliratos, német –ausztrál - angol háborús filmdráma, 109 perc. 2012 rendező: Cate Shortland. Író: Rachel Seiffert. Forgatókönyvírók: Cate Shortland, Robin Mukherjee. Zeneszerző: Max Richter. Operatőr: Adam Arkapaw. Szereplők: Saskia Rosendahl (Lore), Nele Trebs (Liesel), André Frid (Günther), Mika Seidel (Jürgen)

Kai-Peter Malina (Thomas).

Képi szempontból érdekes, ahogy érzékelteti a rendező Lore felnőtté válásának mozzanatait, mint egy párhuzamba állítva a természet szépségeit bemutató képekkel.

A befejező képsorok azt mutatják, hogy végül eljutnak a nagymama házához. Az egyik gyerek meghalt, egy hibás „lépés” miatt. A nagyival való egyik vita során Lore leszámol a múltban tanultakkal, amit szuggesztíven fejezi ki, képi formában, a rendező. Lore az asztalon levő kedvenc porcelánfigurákat összetöri, mintegy jelezve, hogy leszámolt az illúziókkal, a hamis náci propagandával. Legalább is nekem azt jelzik: a múltunkkal szembe kell néznünk, számolnunk kell vele, de nem tudjuk elfelejteni még akkor sem, ha azt nagyon akarjuk, és a legszívesebben lomként, kidobnánk.

A film nagy sikereket ért el a nemzetközi filmfesztiválokon. A Locarnói Nemzetközi Filmfesztiválon a közönség díját nyerte el. A Stockholmi Nemzetközi Filmfesztiválon a legjobb film, női főszereplő, operatőr és zene díját szerezte meg. A 20. magyar Titanic Nemzetközi Filmfesztiválon a fődíjat nyerte. 2013-ban Ausztrália ezzel a filmmel benevezett az Oscar díjra, mint a legjobb külföldi filmért járó elismerést elnyerni.

A film, ha nem is tételesen, de felveti a kérdést, mennyire lehetnek felelősek a gyermekek, főleg ha kiskorúak, szüleik tetteiért?!

Csomafáy Ferenc