Táncosokat és elméket megmozgató székek

A Nagyváradon vendégszereplő András Lóránt Társulat szerda este Eugéne Ionesco A székek című abszurd drámájának mozgásszínházi átdolgozását mutatta be a Szigligeti Stúdióban.

Manapság az élet szinte valamennyi területén, így a művészeti világban is az át-, fel-, összedolgozások divatja dúl, és fennen hirdetendő eszme az, hogy minden mindennel bármiféleképpen keverhető, minden műfaj, minden stílus összehangolható. Noha úgy tűnt, hogy az András Lóránt Társulat kétnapos nagyváradi vendégeskedése épp ezt a tételt kívánta alátámasztani, mégis arra világított rá, hogy a nagy összeboronálások korában is vannak azért egymással inkább meg kevésbé kompatibilis dolgok. A mozgásszínház – nálunk legalábbis – viszonylag új műfajnak számít, mely érthetően és teljes joggal keresi kibontakozásának lehetőségeit, ezért minden a keze ügyébe akadó alkotást át akar fogalmazni a maga kifejezési módján. Ezért nem is meglepő az, hogy ugyanaz a társulat egyik nap a Dirty Dancing című amerikai sikerfilmből készült produkciót, másnap pedig az abszurd színház egyik alapművét, A székeket tűzte műsorára. Ugyanakkor a két egymástól teljesen elütő alapanyagból készült mozgásszínházi előadások nem csak jellegükben, de minőségileg is erősen különböztek egymástól, aminek nem az lehetett az oka, hogy a társulat egyik napról a másikra meggyengült, hanem valószínűleg az, hogy egy hollywoodi szirupfőzetnek mozgásszínházi átkotyvasztása nem igazán működik, ezzel szemben az abszurd dráma és a mozgásszínház ideális párosításnak tűnik, már csak azért is, mert maga a mozgásszínház is egyfajta abszurd: az előadók úgy mondanak el dolgokat, hogy közben nem beszélnek semmit. Ebből a szempontból tehát Ionesco A székek című darabjának feldolgozása jó választásnak bizonyult. Háromszereplős kamaradarabról lévén szó a helyszín, a Szigligeti Stúdió is alkalmas volt a mű eljátszására, mert a táncok kis térigényűek voltak, a darab sokkal inkább épített a gesztusok intenzitására, semmint azok tágasságot igénylő lendületére. Az amúgy is számos értelmezésre késztető abszurd drámának mozgásszínházi megjelenítése, magának az előadásnak a gesztusművészete szabad teret engedett a nézők interpretációinak. Itt van mutatóba az enyém:

Székek

Az eredeti darabban szereplő öregembert és öregasszonyt két fiatal helyettesíti (megtestesítőik Pál Alíz és Györfi Csaba), akik egy zárt térben élik mindennapjaikat: civakodás, verekedés, aztán kibékülés, ölelkezés, miegymás. A színpadkép egy terem, vagy egy nagyobbacska szoba, amelyben lassan-lassan egy éjjeliszekrényes, két ágyas kórtermet vélek felismerni. Az ebben a sivár környezetben vergődő emberpárnak az élettel való egyetlen kapcsolatát egy állvány tetejére helyezett, vízzel teli kancsóban úszkáló halacska jelenti. Bár a külvilágtól furcsa jelzéseket is kapnak: bármikor megnyomják az éjjeliszekrényre szerelt segélyhívó csengőt, kicsapódik az ajtó, és mindahányszor egy vagy több szék sorjázik a bejárat előtt, amit a szereplők bevisznek a szobába. Az eredeti darabban a másokkal való kommunikáció lehetőségének, egyben az öregek kényszerképzetének eme tárgyai itt egy külső, elnyomó világ jelképeivé válnak, mert minél többször hívnak segítséget, annál több szék kerül az ajtó elé, amelyeket egy idő után már nincs hova elhelyezni a teremben. Az eredetiben minden szék egy újabb vendéget jelképez az öregek elméjében, akik nagyon örülnek annak, hogy másokkal kommunikálnak, míg a szerda esti darabban épp ellenkezőleg: a székek növekvő száma hőseink mozgásterét csökkentette, kétségbeesését viszont növelte. A Ionesco eredetiben megjelenő harmadik hús-vér szereplő a szónok, őrá bízza az öregember azt, hogy közvetítse az embereknek világmegváltó üzenetét, és amikor a szónok megjelenik, ő az öregasszonnyal együtt veti magát a mélybe, mert úgy érzi, küldetését teljesítette, a többi már csak a szónokon múlik. A Pál Alíz koreografálta mozgásszínházi előadásban betoppanó harmadik személy (Bezsán Noémi) valójában egy nővér, aki a két ember helyett inkább a halacskával foglalkozik. Az alkotók itt is fordítanak egyet az eredetin: míg Ionesco szövegében a szónok maga süketnéma, aki nem tud kommunikálni a világgal, addig a szerda esti előadásban a halacska az, amelyikkel nem lehet az emberi kommunikáció eszközeivel kapcsolatot teremteni. A két beteg ember sorsa a mozgásszínházi előadásban is beteljesedik, csak másképp: velük nem a mélység, hanem a gyógyszer végez. Bár ez pusztulásuknak csak külső oka, mert az előadás sugalmazása szerint bukásukat nem maga a halál, hanem zsákutcába torkolló életük kudarca jelenti. A fentiek természetesen csak a kis részét adják vissza annak a többrétegű értelmezési potenciállal rendelkező, körülbelül egy órás szerda esti előadásnak, mely nem pusztán az érzékekre, de az értelemre is hatott. Többszöri megtekintésre érdemes előadás volt.

Pap István