Barbárok – táncszínházi előadás a Szigligeti Színházban

Március 10-én, pénteken 19 órától mutatja be a Nagyvárad Táncegyüttes a Barbárok című táncszínházi előadást. A Móricz-novellából inspirálódott produkció kapcsán Györfi Csabát, az előadás rendező-koreográfusát kérdeztük.

– Honnan ered az előadás ötlete, miért ez a választás, miért a Barbárok?

– Régóta foglalkoztat a gondolat, hogy magyar műből, magyar témából alkossak egy előadást. Mivel a legfontosabb célkitűzésem ebben a próbafolyamatban az volt, hogy népi alaptechnikák felhasználásával hozzak létre egy előadást, adta magát az ötlet, hogy Móriczhoz, a Barbárokhoz nyúljak. Szinte mindenki számára ismert az alaptörténet, több etnikum irodalmában jelen van különböző formákban, dramaturgiailag egyszerű és zsigeri történet, kihívást jelentett az újragondolása, hangulatainak, drámaiságának testekkel való megfogalmazása.

– A táncosok mennyit alakítottak, formáltak az előadáson?

– Úgy próbáltam dolgozni, hogy az előadás a sajátjukká váljon, vagyis olyan eszközökkel, technikákkal dolgoztunk, amit mindenki a magáénak érezhet, ettől személyesebbé tud válni a végeredmény. Mindig alkotótársaimként tekintek az előadókra, az ő lelkük, tudásuk és pozitív hozzáállásuk nélkül teljesen másképp alakult volna a próbafolyamat, és természetesen a végeredmény is. Minden csapatnak van egy belső ritmusa, ez egy nagyon fontos lüktetés, amire az alkotó rá kell, tudjon hangolódni, ha ez nem sikerül, kínszenvedés a munka. Azt gondolom, hogy ez a fúzió az alapja minden alkotói folyamatnak, az ego félretevése, az egymásra figyelés a közös ügy szolgálatában.

Együttgondolkodás

– Az alkotásban társaid Andrea Belu és Dimény Levente. Hogyan ment a közös munka? Hogyan osztottátok fel a feladatokat?

– Nagyon szeretek nyitott alkotókkal együtt gondolkodni, mindketten rendkívül sokat segítettek az előadás létrehozásában. Számomra a legfontosabb cél és a koncepció alapja is az volt, hogy ne a történet részéről közelítsünk a darabhoz. Mivel ismert mű, történetét három percben meg lehetne fogalmazni színpadon, inkább azt kértem a társaimtól, hogy azokat a legzsigeribb hangulatokat, érzeteket fogalmazzák meg egy-egy jelenetben, amit bennük felszínre hoz ez a téma az adott jelenet kapcsán. Sikeres együttgondolkodásban és alkotásban volt részem.

Alkotói folyamat

– Milyen volt az előadáson dolgozni? Milyen új hangulatok, benyomások, gondolatok születtek meg benned a munkafolyamat során az előzetes elképzelésekhez képest?

– Másodjára dolgozom együtt a teljes csapattal, a második munka mindig ad valami többletet az elsőhöz képest, mivel már jobban ismerjük egymást, jobban érzik az általam képviselt nyelvezetet, könnyebben sikerült összehangolódnunk. Az előre eltervezett elképzeléseim nagyon gyorsan változnak, mivel egy alkotói folyamatban úgy gondolom, nem lehet ragaszkodni a papírformákhoz. Az ember otthon elképzel valamit, beér a próbaterembe, az előadó szemébe néz és már nem az a gondolat foglalkoztatja, mint amit eltervezett. Alkotói folyamatban mindig próbálok nyitott lenni és figyelni azokra az impulzusokra, amik érnek, legfőképpen ezek alakítják az előadást. Van egy alapkoncepció, amihez bármi kapcsolódhat a munkafolyamat során, ki-ki hozzáteszi a ráeső részt és ebből alakul ki a nagy egész. Az a nagy egész, ami számomra eddig ismeretlen víz volt, mivel ez az első nagyszínpadi rendezésem (remélem nem az utolsó). Eddig főként stúdió előadásokat rendeztem, ahol nem feltétlenül a kompozíció, inkább az előadó és a mű mikrovilága érdekelt. Itt teljesen másak az arányok, messzebb van az előadó, az áramló energia viszont az utolsó sorban ülő nézőt is mellbe kell, hogy vágja. Nem kis kihívás tizenkét táncost és kilenc zenészt (aki élőben játszik) egy órán keresztül jól szervezni és rendezni a térben.

Kraus Emília