A néző farkasszemet néz a nézővel

A nagyváradi HolnapUtán Fesztivál nyitónapjának második színházi eseménye a Temesvári Csíky Gergely színház fellépése volt a Szigligeti Színházban.

Április 6-án, csütörtökön este nyolc órától mutatta be a Temesvári Csíky Gergely Állami Magyar Színház Radu Afrim rendezésében A néző élete és halála felszínes és ártatlan történetekben elmesélve (A továbbiakban A néző élete…) című sajátos előadását. A darabban megfordul a perspektíva, hiszen a Szigligeti Színház nézőterén ülők a színpadra tekintve egy másik nézőtérre látnak rá, így a színházépület nézőterének valóságos közönsége farkasszemet néz egy képzeletbeli – annál is inkább, mert színészek által alakított – közönséggel, és a két nézőtér között, ezeknek mintegy kereszttűzben, egyszerre elölről és hátulról látható a színpad, amelyen a színházi események zajlanak. Ez a zseniális alapötlet felveti a színház ontológiájának a problémáját, amelyre Radu Afrim rendező-szerző szövegszerűen is reflektál a darabban. De a filozófiai kérdésfelvetés mellett távolról sem egy komolykodó alkotás A néző élete…, épp ellenkezőleg, alapvetően komikus, hol abszurd, hol parodisztikus, hol groteszk, hol burleszkszerű formában idéz meg mindenféle közönséget: egy Csehov előadás oroszországi katonatiszt-közönségét, a rock-koncert közönségét, a cirkusz, a revü, a mesejáték, stb. közönségét, illetve felvázolja ezeknek a közönségeknek az egymással és az előadókkal való interakció-típusait. Egyes jelenetekben pedig a színházat látogató, véletlenszerűen összeverbuválódott közösségből kiemelkedik egy-egy néző, hogy megmutassa sorsát, életét, gondolatait, fájdalmait a színház reális közönségének.

Egy életre szól

A néző élete... hosszabb-rövidebb jelenetekből összeálló darab, amely felöleli a színház teljes világát, azt a benyomást keltve, hogy a színház legfontosabb éltető eleme nem a színész, nem a rendező, és persze nem a műszaki személyzet, hanem a néző, aki lehet gyerek vagy felnőtt, boldog szerelmes vagy megcsalt társ, de lehet kritikus és lehet mecénás is, így tehát jogos is, hogy egy előadás középpontjává váljon. Annál is inkább, mert a néző valójában a színházban is önmagát akarja látni, Afrim pedig szó szerint lefordítja a színház nyelvére a nézőnek ezt a vágyát. Azért is találó a rendező felvetése, hogy a nézőt tegye az előadás főszereplőjévé, mert, mint ahogy az az előadásban is elhangzik: „a valóság túlszárnyalja a színházat”, így bármennyire jelentéktelennek, felszínesnek is tűnik, de a nézők élete mégis sokkal érdekesebb, mint a dramaturgok által kiagyalt történetek. Afrim darabjában színház, színész és néző tulajdonképpen felbonthatatlan egységet alkot, és ebben az egységben cseppfolyóssá válik a határ a nézőség és a színészség között. Ráadásul ez a kapcsolat egy életre szól, mint ahogy azt az előadás megszeppentő zárójelenetei kifejezik, amikor a nézőtér üres székeire beülnek a már meghalt nézők, illetve amikor megjelenik a színpadon a darab elején az egyik néző által megidézett halott varrónő, hogy egy továbbgondolásra méltó képpel zárja az előadást.

Mint az élet

Kreatív színpadi produkciót hoztak össze a temesváriak, amelyben keveredik a humor, a paródia, a zene és a filozófia, de volt egy olyan érzésem, hogy egy kicsit mintha túltolták volna a brainstormingot, mert mintha minden eszükbe jutó ötletet bele akartak volna szuszakolni a közel három órás, szünet nélkül előadott darabba, ami így, egyvégtében egy kicsit soknak, és túlságosan eklektikusnak tűnt. Hatalmas gegek és üresjáratok keveréke tehát A néző élete…, vagyis pont olyan, mint a néző élete: hol unalmas, hol vicces, hol kalandos, hol vontatott, hol szenvedéssel teli, hol értelmetlennek tűnő, de mégis egyedül bemutatásra érdemes. A nagyszerű alapötlet nagyobb is annál, mint amennyit ki tudtak hozni belőle az alkotók, de a remek jelenetek és a nagyszerű színészi játék kárpótol a kevésbé sikerült vagy fölöslegesnek tűnő elemekért.

Pap István