„Túl keveset beszélünk a színházról”

Gáspárik Attila Nagyváradról elszármazott színművésznek, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház főigazgatójának estje zajlott szombaton a Darvas-házban, a Holnap Feszt rendezvénysorozaton belül. 

A beszélgetés első része során Simon Judit kérdezte egyebek mellett A színház kiterjedése című, nemrég megjelent könyvéről. Túl keveset beszélünk a színházról, pedig a nemzetté válás folyamatában  nagy szerepe volt, mondta el Gáspárik Attila. Petőfi előtt és körül a színház demokratikus intézmény volt, de nem nagyon maradtak meg tárgyi dolgai, mondhatni, ignorálták – pedig például 1923-ban Hamlet előadását Marosvásárhelyen  ezer ember nézte meg a tizenöt ezerből, ez olyan, mintha ma 17 ezer ember nézne meg Váradon egy előadást – ilyen pedig nincs! Mégis, a nemzet kialakulása kapcsán mindig az irodalomról beszélünk, a Holnapról, pedig annyian sem olvasták, ahány ember lakik a Fő utcán – hangzott el. Amint Simon Judit megjegyezte, amint ezt a Halasi Erzsébet tiszteletére szervezett kiállítás megnyitóján is elmondta, ahogy van Magyar Kultúra Napja, vagy Magyar Dráma napja, úgy a magyar színészetnek is kellene legyen egy napja. Gáspárik Attila szerint a magyar színjátszást, színészetet valahogy be kellene hozni a köztudatba, ő például fontosnak találná, hogy megalakuljon az Erdélyi Színjátszás Múzeuma.

 A szeku módszerei

A tavaly megjelent kötet kapcsán, kérdésre válaszolva, Gáspárik Attila elmondta: érdeki, hogy vajon a titkosrendőrség befolyásolja-e a színházat, a színjátszást manapság – mint ahogy tény, hogy az elmúlt rendszerben megtette. A titkosrendőrség játéka például annak idején egyebek mellett arra is irányult, hogy „menjenek egymásnak” Panek Zoltán és Sütő András. A módszerük egyebek mellett az volt, hogy mindenkiről mindent tudtak, s többnyire elegendő volt ezt tudatni ezt egyik-másik renitenskedő személlyel.

Amint a későbbiek során megjegyezte, elképzelése szerint a színháznak el kellene szakadnia az irodalomtól, s egyre inkább a színésznek kellene előtérbe kerülnie. „Engem már nem érdekel Shakespeare, hanem az, hogy milyen Kovács Géza, mint Hamlet. Visszavonnék a rendezvény színházból és a színészt engedném előre” – mondta el, majd felolvasta Ady Endrének az 1902 októberében megjelent cikkét a színpadi verizmusról (azaz mai kifejezéssel realizmusról).

A mikor megjelent a mozi, a színház nem vonhatta ki magát, így nem egy darab során vetítés is zajlott – „a színház mindent lenyúl, mindenből elvesz, s aztán kikeveri a sajátját, ami egyedi és csak az ővé” – hangzott el.

A beszélgetés második része során egykori osztálytársával, Szűcs Lászlóval, a Várad folyóirat főszerkesztőjével beszélgetett Gáspárik Attila. Szó esett egyebek mellett arról, hogyan törték gerincbe a kreativitást a régi oktatási rendszerben - a tanárok kevés kivétellel nem azt díjazták, hogy mennyit tanult a diák, hanem ha a diákban meglátták saját magukat. Gáspárik Attila elmondta, óvakodik attól, hogy ilyenfajta önimádatba essen – ő maga egyébként 27 éve tanít színpadi mozgást és improvizációt.

Privilegizáltak

Az Ady-kör fénykorszakáról és a magyar kortárs színpadnak a hajdani „varázsáról, hajtóerejéről” is szó esett – valószínű, hogy mindennek köze lehetett ahhoz, hogy fél-legálisan működhetett.  Amint a későbbiek során Gáspárik Attila kifejtette, nálunk Romániában magyarnak lenni privilegizált helyzet, hiszen például Szlovákiában negyed ennyire sincs mód a kibontakozásra, „Ausztriában őrségi magyarnak lenni pedig egyenesen borzalmas”. A beszélgetés végén az est meghívottja pezsgőt bontott és együtt itta meg a hallgatósággal.

Neumann Andrea