Egy rendkívül nagy tudású hegedűművész

Sejteni lehetett, hogy a csütörtöki hangverseny közönsége megcsappan (a meghirdetett műsor vagy a nem éppen legkedvezőbb időjárás miatt), az évad kezdete óta telt házas sorozat megszakad. A vendégművészek és a zenekar minden dicséretet megérdemelnek.

Ha voltak is üresen maradt székek, azért a filharmónia törzs-hallgatósága most is jelen volt, és a legtöbb koncertlátogató elégedetten távozott a hangversenyről. A teremből kijövet jegyezte meg egy ismerősöm, hogy „szépet írjál, mert ez egy nagyszerű koncert volt”. Ami viszont magát a hangversenyt illeti, a XX. századi orosz zene két jelentős képviselőjének egy-egy művét egyazon hangverseny műsorára tűzni bátor elgondolás volt. Ha Sosztakovics-versenyművet régebben játszottak is a filharmóniában, a Rahmanyinov-szimfónia abszolút premier volt Nagyváradon. A klasszikus, de főleg a romantikus zenét kedvelő közönségünk egy részének a távolmaradását azzal is lehet esetleg magyarázni, hogy vannak olyan rendszeres hangverseny-látogatók, akiket nem minden esetben vonz „ismeretlen” művek repertoárbővítő felfedezése – felfogás kérdése. A meghívott hegedűművész, Călin Mircea nem ismeretlen városunkban, néhányszor már tapsolhattunk neki. A török származású Alpaslan Ertüngealp harminc éve Magyarországon él; most dirigált először városunkban, nagy felkészültséggel. A két vendégművész minden dicséretet megérdemel. Ők és a zenekar mindent megtettek az elhangzott darabok sikerre viteléért.

Elsőként Dmitrij Sosztakovics (1906–1975) I., a-moll hegedűversenye, op. 77 csendült fel az Enescu–Bartók koncertteremben, Călin Mircea tolmácsolásában. Sosztakovics első hegedűversenye ördögien nehéz mű; a zeneszerző 1956-ban komponálta, és David Ojsztrah mutatta be Leningrádban és Moszkvában. Műsorra tűzését, a szólista részéről, iszonyatos munka előzi meg. Călin Mircea, régi ismerősünk, meggyőzött a hegedűverseny szépségeiről és főleg nehézségeiről – felejthetetlen marad a szokatlanul hosszú kadencia. A tökéletes együttműködés a szólista és a zenekar között, a kitűnő karmester dirigálása meghozta a sikert.

A szimfónia

Szünet után Szergej Rahmanyinov (1873–1943) orosz zeneszerző I., d-moll szimfóniája, op. 13 hangzott el, a szimfonikus zenekar kitűnő tolmácsolásában. Amint a koncert előtti sajtótájékoztatón is elhangzott, a Rahmanyinov-szimfónia először csendült fel Nagyváradon. Érezhető volt, hogy a szimfonikus zenekar és a karmester együttműködése ennek a nagyon nehéz zeneműnek az előadásában nagyszerűre sikerült. A zeneszerző mindössze 23 éves volt, amikor 1896-ban ezt a művét megírta; a szimfóniát Szentpéterváron mutatták be, Glazunov vezényletével. A bemutató után a zeneszerző mélységesen csalódott volt, mivel a hallgatóság és a zenei körök közönnyel fogadták (műsorfüzet). Rahmanyinov terjedelmes I. szimfóniája a Glinka–Borogyin–Csajkovszkij vonalat követi, de a mai hallgató számára a tragikus, hősies érzések túlhangsúlyozása messze meghaladja későbbi zenéjének pátoszát. „A sok csúcspont, az állandó fortissimo fárasztó volt” – jegyezte meg a hangverseny végén valaki. A közönségsiker most sem maradt el, hosszú tapssal köszöntötték a zenekart és az est nagyszerű karmesterét, Alpaslan Ertüngealpot.

Dérer Ferenc