Művészetpártolás az idő sodrásában – 4., utolsó rész

Thurzó Zoltán

Ámbár Nagyváradon a művészi megítélések/igények és a zenei ízlések generációnként változnak, ettől függetlenül a zenei dokumentumainkat elemezve egyfajta „káosz” tapasztalható adott új külső erők hatására a XIX–XX., valamint a XX–XXI. századokban. Itt viszont komoly összefüggés tapasztalható az új gondolkodásmódokkal, a polgári kapitalizálódással, az új tőkék/politikai érdekek alakulásával. A politika lett a társadalmi mindennapok központi mozgatórugója. Ezzel pedig új eredmények, de szellemi károk is születtek. Az ipari forradalom a XIX század végén Nagyváradon is hatalmas társadalmi változásokkal járt: megsokszorozódik a város lakossága, és a polgári középosztály megerősödésével szükségszerűen új életforma, új gondolkodásmód születik. Az új társadalmi osztályok és az egyre több befolyást megvásárló politikusok úgy vélik, hogy csak az általuk teremtett és felügyelt környezetben „születhet újjá” a biztonságos és látszólagosan „független” kultúra (mellesleg napjainkban is ugyanígy gondolják), mert minden más (önálló) kezdeményezés veszélyes lehet a számukra. Ennek hatására 1900 után a művészetpártolás és a művész-szakma részben „politikai uralomtérbe” kerül.

1918 és a kommunizmus ideje

Az I. világháborút követően egy másfajta kulturális törés is tapasztalható Nagyváradon, az akkoriban magyar többségű városban: az impériumváltás (1918) alkalmával megjelenő románság (a jövőbeli többségi lakosok), valamint az idővel velük tapasztalható politikai kettős mércék megjelenése is tovább mélyíti a helyi kulturális élet töredezését és ennek művészpártolását. Párhuzamos kulturális igények/életterek keletkeznek, amelyben a román–magyar ellentétek a zeneszerető művészetek/művészek művelőit morzsolják fel a leghamarabb. Ezekben az időkben kezdődik el a művészet deprofesszionalizálása, amely kihat az igaz értékeken nyugvó művészpártolásra is.

A művészetek művelői (és úgy általában a kultúra) a XX. században eleve óriási lépéshátrányból indultak a következő évszázadba: azokban az időkben csak az számított „valódi” munkának, amit tárgyalásokkal, kapával, kalapáccsal lehetett végezni. Erre jöttek a románok, a kommunizmus, azután pedig az eredeti tőkefelhalmozás kora a vadkapitalizmus összes hátrányával, ami padlóra küldött mindent, ami nem termelt közvetlen (!) gazdasági hasznot. Az 1944. augusztus 23-i események után pedig egy olyan eseménysorozat indult el Romániában, melynek eredménye a kommunizmus elterjedése (szovjetizálás) és a kommunista rendszerelvek bevezetése lett. Sajnos a művészi elhülyítés, és a művészek megsemmisítésének kora volt. Kettős mércével éltek a magyar művészek iránt, fokozták a propagandát és bevezették a kulturális cenzúrát is. A helyi művészek visszahúzódtak, a máshonnan érkező előadók pedig egyre sűrűbben jelennek meg a zenei műsorokban, intézményekben.

1989-tól napjainkig

Nagyváradon a művészvilágból sokakat megfertőzött az „események” utáni fellélegzésből fakadó kalandvágy, amikor külföldre akartak menni, világot akartak látni. Viszont akik nem mentek el, azok a zenészek emberként is bátrak voltak. Ők lettek az új művelődési élet alappillérei, a gáton helytállók.

A politika pártok viszont eléggé sajátságosan értelmezték és ötvözték kulturális aktivizmusaikat ezekben az időkben. Az értéktámogatást felváltotta a politikailag felügyelté vált „rendszer”. Az új társadalmi berendezkedések politikusai hamarosan arra is rájöttek, hogy a művészvilágban igazából hatalmas potenciál van, nagy hallgatói tömegerő lakozik benne, így lassan, de biztosan „sikeresen” átvették a kulturális intézmények felett a vezetést. Mivelhogy viszont nem igazán értették azt, ami igazából itt funkciójuk lenne, így inkább a feléjük hű személyeket (vagy akár frissen beiratkozott, kevésbé tehetséges művészeket) ültettek az intézmények éleire. Így a politikai számításokból fakadó érdekek átszivárogtak a művészvilágba is. Voltak olyan zenészek, akik tudtak, és voltak, akik nem tudtak lépést tartani, hallgatni, betörni, ebben a politizált és polarizált közegben szerepet vállalni a helyi zenei élet aktív alakításában. A művészet a természet utánzása – mondták a latin bölcsek –, azonban a művészetek nem a természet szépségeit jeleníthették meg önmagukban és önmaguk által, hanem valami egészen mást.