Értelmes és tartalmas unatkozás

Pap István

Végre-valahára ismét lehet élő színházi előadást látni Nagyváradon, bár mintha a világjárvány az időjárással esküdött volna össze az előadóművészet ellen, ugyanis az eredetileg péntek estére meghirdetett fellépést le kellett fújni a heves esőzés miatt, és a másnapi előadás is kérdéses volt, mert a vészjósló felhők mindvégig ott gomolyogtak a nagyváradi várszínpad felett. De szerencsére szombat este már nem esett az eső a váradi vár környékén, így második nekifutásra már sikerült eljátszani a Paravarieté című abszurd komédiát. A nyári színházi esték korábbi idényeihez képest, amikor zsúfolásig megtelt a várszínpad nézőtere, most azt is szokni kellett, hogy csak minden második sorban foglalhattak helyet a nézők és ott is csak maszkban, egymástól másfél méterre ülhettek le. Viszont az emberektől eltérően a szúnyogok nem tartották tiszteletben a társadalmi távolságtartás elvét, és az est beálltával szanaszét csipkedték a közönséget és az előadóművészeket is.

Ilyen körülmények között stílszerű is volt abszurd komédiával a közönség elé lépni, és a Balázs Attila rendezte Paravarieté pont egy ilyen darab. Szerzője, Tasnádi István a cirkusz, a kabaré és a varieté műsorok kliséiből kiindulva az emberi létezés mindennapjaiból kevert ki egy színpadra való produkciót, melynek szenzációja annak az alapötletnek a kiaknázásában rejlik, hogy nemcsak a cirkuszban és a kabaréban megszokott mutatványokkal lehet elkápráztatni a nagyérdeműt, mert a szózsonglőrködés és a filozofálás is lehet ugyanolyan veszélyes, mint ha éles vágóeszközökkel dobálózna az ember, a családi élet is leképezhet olyan viszonyokat, mint amilyen állat és idomár között van, és ami a fő, a mindennapi élet unalma őszintébb és értelmesebb lehet, mint a kényszeredett és kétségbeesett szórakozás-hajhászás.

Fordított világ

Az előadást a konferanszié bevezetője szerint „Antipatikus antihősök, szakállas viccek, bajszos naivák, besült poénok, lapos párbeszédek, elcsépelt fordulatok, kínos csattanók, irgalmatlan silányságok, az emberi tűrőképesség határait feszegető elképesztő unalom” jellemzik, de a darab előrehaladtával fokozatosan kiderül, hogy amit látunk, az valójában a mi életünk, ez maga a kabaré, a színpadi történések pedig csak segítenek nekünk felismerni ezt a kellemetlen igazságot azzal, hogy a paródiáig és az abszurdig menve nagyítják ki a hétköznapi élet egy-egy momentumát. A Cabaret du Néant-ban, azaz a Nihil kabaréjában minden fordítva van, mint ahogy egy tisztességes varietéműsorban lennie kellene. Buflakár Béla (Bodea Tibor) produkciója az, hogy hosszú perceken át dünnyögi: ő világ legunalmasabb embere, Titanilla (Bogár Barbara) gyerekkora óta szeretne megöregedni, és azon sajnálkozik, hogy még mindig túlságosan egészséges, Szabóné Hajagos Bettina (Rappert-Vencz Stella) nőimitátorként mutatja be azt, amit feleségként, anyaként amúgy is minden nap átél, dr. Stiebe (Frumen Gergő), a sértődékeny szózsonglőr a magány mibenlétéről elmélkedik. A Paravarieté ilyen és ehhez hasonló kótyagos figurák rövid, abszurd monológjainak, illetve jeleneteinek sorozata, melyeket a konferanszié (Moldován Blanka) fel- és levezető szövegei fűznek egybe, valamint a Cári Tibor komponálta betétdalok fűszereznek. Az előadás során a szereplők többször is mintegy bábfigurává zsugorodnak a színpad közepén elhelyezett paravánon és felnőtteknek szánt bábelőadásokat imitálva adják elő jeleneteiket. Az előadás az alakoknak ezzel a törpévé kicsinyítésével is a mindennapok jelentéktelenségét és irracionalitását nagyítja fel.

Közös magány

Az előadók teljesítménye kielégítő volt, a színészi játék nem tudott teljesen magával ragadni, olykor az volt a benyomásom, hogy maga a szöveg túl irodalmiaskodó, fellengzős és terjengős, noha egy-egy jelenet „unalma” más hangütést kívánt volna meg. Sajnos Cári Tibor mindig figyelemre méltó, nagyszerű zenéje ezúttal nem szólalt meg jól, a hangzás meglehetően kásás volt, a dalszövegeket alig lehetett érteni. De a hiányosságokért kárpótolt a sok jó ötlet, a váratlan és abszurd poénok, és legfőképpen maga a tény, hogy annyi hónapnyi szünet után végre újra közösségi színházi élményben lehetett részünk. A művészetnek ezt a varázslatos erejét fejti ki a konferanszié is az előadás végén: „Ma este kölcsönösen megteremtettük egymásnak saját fontosságunk igazolásának lehetőségét (...), a létezés értelmének illúzióját.” Ez pedig összecseng dr. Stiebe rögeszmésen ismételt gondolatával: „Magányom szükségszerű és elengedhetetlen feltétele az a tudat, hogy nem vagyok egyedül”. A színház közösségi élményteremtő ereje mindig igazolja saját fontosságunkat, és mindig segít annak tudatosításában, hogy nem vagyunk egyedül. Mindezekért a felismerésekért most a Harag György Társulatot illeti köszönet.

Borítókép: abszurd komédia, közönség előtt