„Helyette is szégyenkezem!” – interjú Szörényi Leventével

Joó István, Mandiner

– Néhány hete klasszikus hangszerekkel, operai átiratban az Erkel Színházban mutatták be legnépszerűbb darabját, az István, a királyt. Szinetár Miklós rendező azt nyilatkozta: „Mindnyájunkban van Koppány, és mindnyájunkban van István, és ezt vállalnunk kéne.” Vége a kultúrharcnak Magyarországon?

– A jelek többsége nem erre mutat. Mindenesetre az eddigi interpretációk során még nem fordult elő, hogy a rendező a záróképben együtt láttassa a két főszereplőt, Istvánt és Koppányt, vállalva, hogy egyenrangú alakok. Szinetár nyilván azt is mérlegelte: kilencven felé közeledve úgy érdemes színre vinnie az Istvánt, hogy a közönség valami meglepőt is kapjon az operisztikus hangzáson túl. Egy beismerést, hogy a gyufát mindig az „idegenszívűek” húzták ki a nemzet összeugrasztására.

– A rockoperából ezúttal opera lett; mi ennek a létjogosultsága?

– Az, hogy most már hátradőlhetek az Erkelben: klasszikus vagyok… (Nevet)

– Hogy érzékelte, jól szólt Gyöngyösi Levente átiratában a darab?

– Tetszik a munka, s van egy-két ötletem, hogyan lehetne tovább gazdagítani.

– Réka megformálója nem hajlítgatja a dallamot.

– Nem is kell egy operaénekesnek Sebestyén Mártát utánoznia. Attól még a dallam széki lassúra hajaz.

– Az előadás-sorozatot, ahogy az egész hazai színházi életet, befagyasztotta a járvány második hulláma. Még a Színház- és Filmművészeti Egyetemen is befejeződött a növendékek „szabad ország, szabad egyetem” színielőadása.

– Ügyes átkötés, de mi a kérdés?

– Ezek a barikádozó, épületeket lezáró fiatalok volnának a bennünk is élő Koppányok?

– Nem hiszem, hogy népünk ősi lelke szabadult volna fel bennük, inkább valamiféle rendkívüli gőg – az övék és főleg az azt a háttérből szító öreg tanároké, esetleg még pártfunkcionáriusoké: ha nem az ő kezükben van az uralom, akkor bizony mindenre képesnek kell lenni! Még jó, hogy ezúttal csak kicsiben történt az 1990-es, SZDSZ-es taxisblokádra emlékeztető akció. És mi lett a vége? Nem csupán annyi, hogy ki kellett kullogniuk a Vas utcából. Miután huzamos ideig nem folyt teljes értékű tanulás, nagy kérdés, milyen színészek fognak innen kikerülni. Márpedig nemzedékek óta probléma, hogy a színművészeti nemhogy színésznagyságokat, de közepes tehetségeket sem ont magából. Magukat tették tönkre ezek a fiatalok – persze a felbujtóké a nagyobb felelősség.

– Egykori szerzőtársa, az Illés-, Fonográf-daloknak és több rockoperájának a szövegírója, Bródy János is beállt a sorba: felvonulási indulót írt a tüntető, barikádozó hallgatóknak.

– Sajnos Bródy akcionizmusát, amelyről képtelen még hetvennégy évesen is leszokni, nem tudom védelmembe venni.

– „Vas utcában virágoznak / Piros-fehér rózsafák / Vas utcai fiúk-lányok / Rátok figyel a világ…” Mindez A csitári hegyek alatt kezdetű népdal dallamára. Mi ezzel a baj?

– Eleve méltatlanul invenciótlan Bródy csasztuskája ehhez az erdélyi népdalhoz. Szégyent hozott magára ezzel és a partizánkodó szerepvállalással. Nem zavarja, hogy valamelyik tévéműsorban egy szintre hozták Szegő Péterrel, aki azt követelte, a tiszti főorvos vegye le a keresztet a nyakából? Sajnos okkal lett „a hét balfékje” a Hír TV-s adásban. Hosszú ideje magasról tesz az én szerzőtársi érzékenységemre, ezzel akarva­ akaratlanul is felhatalmaz arra, hogy kimondjam: helyette is szégyenkezem. Kínos ez nekem, hiszen a sors valaha összehozott minket, alkotó embereket. Már 1965 nyarán, a klasszikus felállású Illés születésekor tudtuk, hogy mi leszünk a „magyar Lennon–McCartney”. Közös a kiterjedt életművünk jó része, és Bródy ennek hitelét kockáztatja – beleértve az István, a királyt.

– Kering a világhálón egy Tatán rendezett, 1981-es zenészkonferencia jegyzőkönyve, amelyben a felszólaló Bródy János Tóth Dezsőnek, a hírhedt kommunista művelődési miniszterhelyettesnek és Lendvai Ildikónak, a KISZ KB kulturális osztályvezetőjének hitet tesz az együtt haladás mellett, elhatárolódva az alternatív zenekaroktól. Többek között ezt mondta: „Még mindig nem tudni pontosan, hol vannak e műfajnak a határai, s ennek a következménye az is, hogy ilyen szélsőséges jelenségekről szólt Tóth elvtárs (…), de az általa említett rossz példák alanyai nem tartoznak hozzánk. Sem az URH, sem az Orgazmus, sem a Bizottság.”

– Nem csodálkozom, hogy ez a jegyzőkönyv most válik közismertté. Bródy az SZFE-s szerepvállalással eddig nem látott mélységekbe „pengette le” magát, ez pedig kiváltja az emberekből, hogy visszafelé is tekintsenek, keressék az okokat, előzményeket. A Kádár-kort átélő nemzedék segít emlékezni. A dokumentum hiteles. Ott ültem én is azon a tatai könnyűzenei konferencián, ahogy az egész zenésztársadalom az újoncokkal együtt; raportra voltunk hívva. Bródy ott tényleg elárulta az akkori új hullámot, az elvtársak érdeke szerint állította a régi befutottak kizárólagosságát, mintha azonkívül nem is volna semmi. Ez túlment a természetes és korrekt rivalizálás határán. Ekkor szégyenkeztem először Bródy miatt és helyett. Annak ellenére, hogy az Illés–Metró–Omega, illetve később a Fonográf–LGT–Omega galaxisához tartoztam.

– Tud arról, hogy a népköztársaság idején az állami rádióban egyszer is lejátszották volna a Szondi két apródja című Arany-balladát az ön megzenésítésében?

– Nem tudok róla. Örültünk, ha komolyabb dolgaink legalább hanglemezen megjelentek, ez olyan volt, mint a tűrt kategória a három T-ből. Különben szerettem a trubadúrok zenei világát is megidéző megzenésítésemet, bár Koncz Zsuzsa feléneklése a stúdióban sajnos úgy rezonált bennem, mint amikor Mánít, a manicheizmus alapítóját elevenen nyúzzák a perzsák. De addig vettük, amíg rendben nem lett. Tény azonban, hogy a Szondi két apródja komponálása szolgált az István, a király előfutárául. Gondoljon csak a Veni lumen cordium (jöjj szívünkbe, fényesség) kezdőtételre.

– Ha ön bármely ponton meghaladta az angolszász popzene kereteit, a még fel nem puhult kommunista kultúrpolitika gondoskodott a visszhangtalanságról. Naná hogy B. Tóth László vagy Komjáthy György sem népszerűsítette az 1980-ban megjelent, Hazatérés című szólólemeze magyaros zenéit. Ez az album egyfajta népi-nemzeti irányú kompenzálás volt? Hiszen önök az Illéssel az angol beatet, a Fonográffal pedig a tengerentúli countryt terjesztették el.

– Nem pusztán behoztuk, hanem magyarítottuk is ezeket. Ráadásul mondjuk a country-bluegrass eleve közel áll a gyökerekhez. De a Kárpát-medencei népzenei hatás is kezdettől jelentkezett a mi zenénkben.

– Kugli, Amikor én még kissrác voltam – ha az Elvonult a vihart vagy a Március 1848-at nem számítjuk, inkább délszláv folklór bukkant fel az Illésben, vagy nem?

– Talán mert a fater ágán szerb ősöm is volt, és a korabeli életérzésemhez az is passzolt. Anyai családfám eredete azonban Csíkszentmihály, Csíkszentkirály tájéka, és ez jutott szóhoz a későbbiekben, amikor kivirágzott mellettünk a nacionalizmusnak bélyegzett, de eltiporhatatlan táncházmozgalom. Ekkoriban pályámnak abba a korszakába léptem, amikor az ember már nemcsak az ösztöneit, az emlékeit, hanem az agyát és a meggyőződését is használja. A „kis Csoóri”, azaz ifjabb Csoóri Sándor vitt el először Erdélybe, már jóval azután, hogy ők ott felbecsülhetetlen értékű autentikus népzenét kezdtek gyűjteni. Hihetetlenül elragadott a dolog. Nemcsak az említett szólóalbumomon tükröződött ez, hanem például két korai Muzsikás- és két Sebestyén Márta-lemez zenei rendezője, közreműködője is voltam. Rockoperáimon is bőven nyomot hagyott a saját örökségünk. Az Atilla, Isten kardja megírásához 1992–93-ban már az eleink rokonainak és hun ivadékoknak okkal tartott ujgurok zenéjében merültem el.

– Igen, az Atilla… Egyetlen rockoperája, amelynek szövegét Lezsák Sándor költő-tanár írta, aki az MDF alapítója és akkoriban ügyvezető igazgatója volt. Az első szabadon választott kormány vezető pártjának logóját ön tervezte. Annak idején miért nem az SZDSZ felé tájékozódott, mint Bródy?

– Ebben is a származási batyu volt a ludas, a történelmi közép­osztályhoz tartoztak a felmenőim. Anyai nagyapám, Paul Iván a Horthy-nómenklatúra tagja, pénzügyi államtitkár volt. Csoda, hogy a deklasszált elemnek számító család megúszta a hortobágyi kitelepítést. De ahogy korábban vagy később, az Antall-kormány alatt sem lettem pártdalnok – miközben Bródy fel-fellépett az SZDSZ kampányában. A logó sem az MDF-nek készült, már szerepelt a sumer témájú oratóriumom lemezborítóján is. Eredetileg szexuális töltetű szimbólum. A későbbi kormánypárt grafikusa elkérte, bevitte a pártszékházba, és Antall lecsapott rá. Rokonszenveztem a demokrata fórummal, de hamar világos lett: rendszerváltó céljait nem tudja elérni, folyt tovább a rablóprivatizáció, majd Hornnal győzött a visszarendeződés. Akkoriban hirdette meg Kovács László külügyminiszter, hogy „merjünk kicsik lenni”… Zseniális bolsi mondás volt ez, amiből most már kötelező program lett az egész világon.

– Arra gondol, hogy manapság veszélyben érezhetik magukat a birodalmi gondolattal szembehelyezkedő nemzetállamok, beleértve még a „redneckek” Amerikáját is?

– A rendszerváltozás tájékán Bródy egyszer megkérdezte, hogyan látom a világ folyását. Ritkán kérdezett ilyen horderejű témákról; azt feleltem megérzésemnek engedve: úgy látom, a kelet-európai bolsevizmus átteszi a székhelyét nyugatra. Visszakérdezett: „Honnan veszed ezt?” Vagy nyolc éve írtam a Magyar Nemzetnek egy véleménycikket Valaha vágytam Amerikát címmel. Abban is voltak hasonló gondolatok, szóval idejében kukorékoltam. Most azt szeretném elkukorékolni, hogy valakinek meg kéne írnia a világbolsevizmus történetét, ezúttal Lenintől Soros Gyuri bácsiig.

– Globális nagytőke a világbolsevizmus szolgálatában?

– Nekem a bolsevik szó azért tetszik, mert a „nagy” jelentésű bolsoj van benne, pedig valójában egy szűk kisebbség terrorja volt a cél Oroszország, távlatilag pedig az egész világ felülről való átalakítására. Sugallhatják ezt rejtetten a Wall Streetről, tehetik ezt a társadalmi egyenlőtlenségek felszámolását követelő szélsőbaloldaliak is zöldszólamokkal, antirasszista rasszizmussal – amelynek során még véletlenül se az egykor leigázott indiánokat lázították fel. Az indiánok már elvégzett kérdést jelentenek. A Black Lives Matter mozgalom megfélemlítő és szobordöntögető utcai tevékenysége elborzasztott. Részben sem a feketék ellen beszélek. Már tizenhat évesen, váci középiskolásként Mahalia Jackson gospel-énekművészetéről tartottam önképzőköri előadást, s az általam megénekelt Little Richardról sem lehet állítani, hogy „hófehérke”. A Fonográf pedig legalább annyira mutatott fekete blues-, mint fehér countryelemeket… A BLM-jelenség engem arról győzött meg, hogy az USA is a világbolsevizmus martaléka lett. Donald Trump elnök újraválasztásának gátolása szintén ezt a gyanút erősíti.

– A popzenész a populista Trumpnak szurkolt? Az üzenetek leegyszerűsítése, a popularitás tetszett?

– Az egy fogás volt, amelynek hatását a normalitás képviselete erősítette fel. Nekem Amerika térdre kényszerítése meglepő, ez történik a szemünk láttára. Kennedy meggyilkolásával kezdődött, mert megpróbált belenyúlni a deep state dolgai­ba. Trumpot, aki ellen négy éven át hőzöngött a világmédia fősodra, már le se kell lőni, szavazástechnikai trükkökkel kiszorítják. Számomra úgy tűnik, ő se volt mentes a háttérhatalomtól, de vonakodott egészen kiszolgálni.

– Semmi nem védi meg többé a nemzeti kormányokat a megbuktatástól?

– Per pillanat engem, a laikust jobban foglalkoztat, hogy a koronavírus elleni korlátozások miatt a nagyobbik unokámnak megint a számítógép képernyőjéről kell tanulnia… De ha már COVID: ez a ránk szakadt probléma is alkalmas az emberiség tönkretételére mikro- és makroszinten, hogy aztán jöhessen a rebesgetett világkormány. A társadalmak egyre védtelenebbek a kavarásokkal szemben. Márpedig az emberiség ellen harcot folytató globális elit kávéja nem a cukortól, hanem a kavarástól édes. Persze az olyan szkíta–hun örökségű népek, mint mi, megpróbálnak ellenállni, váltakozó sikerrel. Most éppen jogállamiság címén támadják azokat, akik még ragaszkodnak régi erkölcsükhöz, meglévő gyökereikhez. Ezt támadni kell, szünet nélkül, belső ügynökökön keresztül is.

– Jó, hogy előkerült ez a szkítaság, már rég meg akartuk tudni, miért épített tűzszentélyt a pilisszántói rezidenciája végébe…

– Két éve épült ez a magam tervezte kis zikkurat a kertemben. Hosszú idő alatt alakult ki bennem egy lelki és transzcendens harmónia, amelynek során végre eljutottam Iránba, hogy meglátogassak páratlan régészeti leleteket. Eljutottam Jazdba is, amely a perzsa–alán rokonság alapján Jászberény testvérvárosa. Ott felkerestem az Iránban is csak vallási kisebbségként élő zoroasztriánusok tűztemplomát, amelynek szentélyében vagy nyolcszáz éve ég a tűz. Összekerültem az ottani kicsiny közösség egyik tagjával, megkérdezte, hogy ki vagyok, mondtam, egy „madzsar”. Tudtára adtam, hogy az „értelem tüzét” szeretném hazavinni. Úgy látszik, bennfentes volt, mert elvitt a templom olyan pontjára, ahova turisták nem léphetnének, és adott abból a hófehér hamuból, amely a szentélyben égett le. Ebből szórok minden téli napfordulókor az otthoni kis tűzbe. Idén december 21-én kerül sor erre harmadszor.

– Gondolja, hogy ezzel hazánk sorsát befolyásolhatja?

– Nem gondolom, ezzel a jelképes cselekedettel mintegy magamat erősítem, és igyekszem tisztán tartani. Egy zoroasztriánus ige szerint ugyanis mindenkinek személyesen kell választania igazság és hazugság, jó és rossz között, ezt naponta meg kell erősíteni. Ez a döntés ítéli meg az egyént saját gondolatai, szavai, tettei alapján, nem pedig a kívülállók szubjektív ítélete. Ehhez igyekszem tartani magam, nem szabályos zoroasztriánusként, se nem szabályos keresztényként, csak úgy, mint egy alkotóművész…

– Arról mi a véleménye, hogy állítólag diktatúra van Magyarországon kerek harminc évvel a rendszerváltozás után? Ezt halljuk rendszeresen kintről is, bentről is.

– Nem volna szabad a vélemény? Milyen diktátorok mondják azt, hogy hazánkban diktatúra van? Inkább azt látom, hogy az ország talpra állt négy és fél évtized bolsevik diktatúrájából. S hogy az elmúlt tíz évben egy távolról sem tökéletes, de a nemzeti érdeket szem előtt tartó kormány idején a magyarság talpon tudott maradni a 2008-as világválság, a bevándorlási mizéria, no meg az európai egyesült államok tervét erőltető nemzetközi erők akarata ellenére.

– A hazai ellenzék nem titkoltan arra vár, hogy a tíz éve regnáló kormány felbukik a vírus elleni védekezés, illetve egy COVID miatti gazdasági összeomlás során. Mit gondol, az ellenzék alkalmas lenne arra, hogy felelősen ragadja meg a kormányrudat?

– Nem látok alkalmas váltóerőt. Az összekapaszkodó magyar ellenzék egy zártosztály. Amikor megjelent az LMP Schiffer Andrással az élen, úgy tűnhetett, hogy vannak kulturált gondolkodók, politikai szereplők, vagyis hogy tényleg lehet más a politika. Kiderült, hogy az ellenzéki térfélen nem lehet más, Schiffer is odébbállt. Világossá vált, hogy az ellenzéknek Gyurcsány Ferenc a kötőanyaga, góréja és Cippolája, az az ember, aki politikailag is, erkölcsileg is teljességgel levitézlett. Örülnék egy kiegyensúlyozott, kulturált párviadalnak kormány és ellenzék között, de nyomokban sem látom az esélyét. Annál inkább azt, hogy az Orbánt mindenáron eltakarítani kívánó hatalomra éheseknek a néhai Göncz Árpád SZDSZ-es köztársasági elnök a példa. Ő volt az, aki 1993-ban a La Stampában úgy sikítozott a jobboldali kormány ellen: „Európa, segíts!”

– Újabb zenedarabok vázlatai vagy legalább új dalok nem körvonalazódnak a lelkében?

– Nem. Körülbelül kerek a történet, beteltem az alkotói örömökkel. Mostanában beleolvastam a Színház és történelem című, a színpadi művek hátterét megvilágító, évekkel ezelőtt megjelent tanulmányfüzetembe, és elhűltem, hogyan volt mindehhez energiám… Ráadásul úgy, hogy közben a rizlinget és juhfarkot gondoztam a káptalantóti-bácshegyi szőlőnkben.

– Azért egyáltalán nem tűnik enerváltnak hetvenöt évesen sem. Talán a borászatban éli ki magát?

– Még nem adtam át teljesen a borászatot, a metszést például én végzem több mint húsz éve, de a szüretnél már csak segédkezem. A borkészítést viszont Örs fiam átvette. Tevékeny vagyok persze, kialakítottam egy fedett télikertet a pince előtt, oda behordtam a muskátlikat. Ha átmegyek a pincébe mondjuk egy rozéért, muskátliillat vesz körül. Mi kell még egy sokat próbált öregembernek?

Névjegy

Szörényi Levente 1945-ben született az ausztriai Gmundenben. A hazai rockzene egyik megalapítója. 1965 és 1973 között az Illés énekese, gitárosa, komponistája, 1974-től 1984-ig a Fonográf vezéralakja. Két egykori zenekarával később is több nagy sikerű nosztalgiakoncertet adott. 1983-ban mutatták be legismertebb rockoperáját, az István, a királyt, amelyet több hasonló történelmi tárgyú mű követett. Pilisszántón lakik, sokat időz Balaton-felvidéki szőlőjében.