Oszlopsorsok

Tóth Ágnes

Olvasom, hogy a Pece-parton, az építkezési törmelékek halmaza között találtak egy Vágó László által tervezett szecessziós stílusú lámpaoszlopot, egyet azok közül, melyek 1911 óta díszítették a városháza melletti partszakaszt. Vágó László, eredeti nevén Weinberger László, Nagyváradon született, 1875. március 30-án, és Budapesten hunyt el 1933. december 30-án. A magyarországi szecessziós építészet kiemelkedő alakja volt, a Magyar Mérnök és Építész-Egylet aranyérmes építésze, számos, jelentős épület tervezője. (A Wikipédián is olvashatnak bővebben munkásságáról.)

Szóval, amíg az általa tervezett oszlop megmentését egyik illetékes hivatal a másiknak passzolgatta, nem vállalva a felelősséget érte, addig annak lába kélt.

Lába bizony. Hogy ki vitte el és hová, azt nem lehet tudni. Talán valaki meg akarta menteni, vagy a kerítését erősíti vele, netán totemoszlopot állít az udvarán, ami megvédi a gonosz szellemektől, nem tudhatjuk, de meglehet nem is érdekel senkit. Így aztán úgy tűnik, a helyzet megoldódott, nem kell főjön a feje az illetékeseknek, mint ahogy nem főtt akkor sem, amikor az Olaszi temető felszámolásakor a felbecsülhetetlen értékű márványsírköveket, művészi és történelmi értékű márványszobrokat és őseink csontjait törték össze és vetettek szemétre!

Ezek után kit érdekel egy öreg lámpaoszlop? Mit lehet kezdeni vele?

Kérdezhetnék azt is, hogy most, amikor sokkal súlyosabb problémákat kell megoldani világszerte, amikor életbe vágó bajok gyötrik az embereket, miért éppen most kell ekkora lármát csapni egy kődarab körül? Megmondom.

Azért, mert végre bele lehet kapaszkodni valamibe! Valamibe, aminek neki lehet támaszkodni. Át lehet ölelni. Átkarolni, mint a múltunkat. Lehet benne gyönyörködni. Lehet vele büszkélkedni, mint történelmünk, kultúránk egy darabjával. Közszemlére tenni, mint városunk egyik művészi értékű alkotóelemét. Mint egy szép emléket eleink életéből.

Lehet róla mesélni. El lehet képzelni, milyen büszkén állt a Körös-parton. Hány szerelmes pár adott randevút alatta. Hogy egy évszázadig szolgálta a várost. Hogy gyönyörű Váradunk oszlopos tagja volt.

Ha én oszlop lennék, magam alá gyűrném azt, aki ki akarna dönteni. Vagy magamhoz kötözném napokra, hetekre étlen-szomjan, mert eldöntötte a kidöntésemet és szemétre vetett. És nem vagyok egyedül ezzel az érzésemmel.