Amit az ünneptől várunk…

Fábián Tibor, Magyar Nemzet

Mindig túl sokat várunk az ünneptől. Valami olyat, hogy majd minden rosszat kiseper. Eltűnik az életünkből az egész éven át lelkünkben, bensőnkben görgetett rossz, és csak a végtelen karácsonyi harmónia és megnyugvás marad és semmi más. 
Azt várjuk, hogy a Kisjézus születésével, az angyalok, pásztorok és bölcsek érkezésével elirányul a figyelmünk a két Magyarországról, végletes megosztottságunkról, és végre olyan lesz az életünk, mint amit talán csak álmainkban képzelünk időnként. Valahogy úgy, ahogy Wass Albert írja: „Kezet nyújtunk egymásnak és megyünk / és leszünk Egy Cél és Egy Akarat: / a víz szalad, de a kő marad, / a kő marad.” (Üzenet haza) 
Igen, talán ilyen nagy karácsonyi békülésről álmodunk titokban. A költő által énekelt egy célról és egy akaratról. Mert a Kisjézus lábaihoz készülve, a betlehemi istállócskába bekopogva előbb még le kell verjük lábunkról, no nemcsak az út porát vagy a várva várt, talpunkhoz tapadó hópelyheket, hanem az életünket sötét felhőként eluraló ellenségeskedést is. A zsigeri egymásnak feszülést.

Arról álmodunk talán, hogy most majd mi is lábhoz helyezzük fegyvereinket, miként tették azt az első nagy háborúval megvert szemben álló felek, hogy legalább karácsony ünnepén ne háborúval múlassák az időt, hanem ki-ki a maga nyelvén elénekeljen egy-egy Megváltót dicsérő dalt, elővegye kedvese rojtosra gyűrt fényképét, írjon egy érzelmes hangú levelet szeretteinek. Hogy a lövészárkokból magasba szálljon, legalább pár napra, a békesség dallama. 
No persze, száz éve még minden könnyebb volt. Még háborúzni is talán. Akkor még zömében férfias küzdelmek voltak, nem külföldi hátbatámadás és rút elárulás. Nem gender- és LMBTQ-propaganda, hanem a korszakra jellemző kard ki kard egyenes küzdelme. No persze akkor is voltak olyanok, akiknek az átállás volt a lételemük. Néha belegondolok, vajon hogyan ünnepelhet egy hazaáruló? Akinek az év során legfőbb tevékenysége, szorgos, fáradhatatlan és elkötelezett munkája abból áll, hogy életvitelszerűen elárulja a hazáját. Már persze, ha számára ez a szó: haza, jelent bármit is az égadta világon, a magyar ég alatt.

Vajon ő is feldíszíti családjával a nappaliban a fenyőt, és lopva ajándékot helyez a karácsonyfa alá? Csilingelő csengőszóval angyaljárást jelez övéinek? Ő is megáll és elcsendesül kissé az évi nagy rohanásban, hogy aggodalommal megállapítsa: a sűrű, habzó szájú és vad orbánozás közepette jóval a normális határérték fölé nőtt a vérnyomása? Keres-e békességet és megnyugvást magának, vagy még ilyenkor is remegő léptekkel oson az előszobában az ajtóhoz, amely mögött most is, mint tizenhét év óta egyhuzamban, huszonhárommillió románt vizionál a lassan növekvő tuják mögött? És egyáltalán van-e még otthon karácsonyfája, vagy az új idők új dalainak lelkes előfutáraként sietősen át is nevezte-e már télifává? „Ne mondd, fiam, hogy karácsony, mert elvisz az Orbánkrampusz!” Villámgyors politikai korrektséggel máris Malikaként emlegeti Máriát, és sebtében törölte szótárából a keresztyén keresztneveket?

Vajon még az ünnepen is Piros Aranyat nyom a megnyomorított tubusból az olcsó parizerkarikákra, hogy kellően proli képet mutasson magáról szavazóinak, jelezve, hogy éppen erőt gyűjt a végső ütközetre, Orbán-Heródes legyűrésére? 
Azt hiszem, már a legelején elakadna köztünk a nagy, ünnepi békülés, hiszen ő rögtön, Wass Albert nevének említésekor haragosan felhorkantana, miféle náci, tehetségtelen, populista íróval provokálom karácsonyi fegyverszünetünket?! És akkor belátnám, hogy álmodni szabad, de éppen ez az álom sajátossága, hogy csak álom marad. Utópisztikus remény és elképzelés. Ami az ünnep csöndjének és harmóniaigényének szól. De a valóság azért még akkor is ott zakatol az életünkben. Mert azt lehetetlen kiradírozni, asztalfiókba zárni, letakarni jó sok limlommal. Mert az láthatatlanul is ott marad velünk.

De bárhogy is legyen, az ünnep jön, feltartóztathatatlanul érkezik, Magyarország egyik és másik felének is. Jön és lehetőséget kínál, hogy általa megtaláljuk azt, akinek megnyugtató békességére úgy vágyunk időnként, a harcos, hangos és egymásnak feszülő hétköznapokon. 
Jön, hogy rátaláljunk. Hogy a hétköznapi, megszokott két Magyarország-narrációt felváltsa, egy kis időre bár, az angyalok éneke. Imánk halk mormolása. Hogy ebben az áldott időben mi is kisdedkereső szívvel induljunk; kilépjünk szürke, gyanakvó, szembenálláshoz szokott életünkből, és csodalátó pásztorokként eljussunk a gyermek jászolbölcsőjéhez. Ahol valami rég érzett meghatottság telepszik a szívre, és éppen ezért nem szégyen, hogy elcsöppen a szemünk sarkából egy-egy könnycsepp. 
És leborulunk, és tudjuk, hogy megérkeztünk. Az Istenfiú lábainál jó helyen vagyunk.