Holt lelkek megváltásért könyörögnek

Pap István

Nyikolaj Erdman 1928-ban írt Az öngyilkos című darabja kíméletlen társadalmi szatíra, nem is engedték bemutatni a sztálini Szovjetunióban, mert diktatúrákban kockázatosan merész nyíltsággal és gúnnyal tárja fel az új ember kudarcát, aki sehogy sem találja helyét az új társadalmi rendben, és már csak valami zavaros megváltásban bízik. Botos Bálint rendező csavart egyet az abszurditásában is realisztikus megközelítésű eredeti mű koncepcióján, és a váradi színház színpadán már eleve halottként ábrázolja a sosem volt új embereket: kriptaszökevények potyognak ki egy festménykeretből és játszanak el egy meghökkentő történetet, közben a legveretesebb orosz irodalmi hagyományokhoz híven a legvégső dolgokról – élet, halál, szenvedés, megváltás – elmélkednek, a maguk szintjén és módján persze. A zombik élet- vagy inkább mozgásterét beszűkíti a színpad közepét hosszában kettészelő fekete paraván, és az abba vájt furcsa képkeret, de nem kevésbé furcsa ellenpontként megjelennek időről időre az igencsak életunt élők is: a Vanca Ilian, Szotyori József és Tőtös Ádám által eljátszott süketnéma gyerek, pincérek, öregasszonyok, járókelők feketébe öltözötten gyászolják az élni próbáló, de valójában halott közösséget. 

Ember, ne bízz

A klasszikus orosz irodalmat szeretők számára ismerősek lehetnek Az öngyilkosban felvonuló alakok. Akár egy Csehov, Gogol, Turgenyev, Goncsarov műből is kiléphettek volna ezek az életről elmélkedő élhetetlen kisemberek, akiknek tehetetlensége akkor ütközik ki a leginkább, amikor végül rászánják magukat a cselekvésre, mert csak hamvában holt megoldások jutnak az eszükbe: a főhős, a munkanélküli Szemjon Podszekalnyikov (Hunyadi István) azt hiszi, hogy ha vesz egy tubát, akkor máris fog tudni koncertezni és abból jól megélni, a többi habókos pedig meg van győződve arról, hogy akkor jutnak egyről a kettőre, ha Szemjon feláldozza magát az ő ügyükért. Ebben a bizarr és elvetélt megváltástörténetben nem tudni, ki szerencsétlenebb, kétségbeesettebb, holtabb lélek, az öngyilkosság felé terelt Szemjon, vagy azok, akik az ő (ön)feláldozása árán képzelik el saját megmenekülésüket. Szemjon élete a magasabb rendű eszmék és a legelementárisabb életösztön küzdelmének tétjévé és jelképévé válik, de eszmék és életösztön kijátszása egymás ellen félreértésekhez, ez pedig tragédiához vezet. Erre figyelmeztet a darab slusszpoénja, ami mintha Az ember tragédiájának végkicsengésével feleselne. 

Komor komikum

Az előadás legnagyobb értéke Hunyadi István játéka, aki ismét kifogástalanul hozta a kisemmizett, a társadalom peremére szorított, vagy oda sodródó kisember figuráját, nagyon érzi ezt a tragikomikus típust. A holtak társaságában is jól felismerhetők a típusok – az anyós, a feleség, az intrikus szomszéd, a szerető, a pap, a művész, a besúgó – színészeink egyénítő alakításának köszönhetően, de esetükben az egységes kép kialakítása volt a cél, így a figurák minden egyéni karakterjegy ellenére groteszk masszává olvadnak össze a számos csoportjelenetben. A jó színészi alakítások, valamint az egységes, átgondolt és szokatlan rendezői koncepció mellett sem tudok lelkendezve írni az előadásról, mert a horrorburleszk látványvilággal (díszletek Golicza Előd m. v., jelmezek Bajkó Blanka Alíz), a sejtelmes, olykor kísérteties zenei aláfestéssel, valamint az ezekhez passzoló groteszk játékmóddal beáldozták a darab alapvetően víg jellegét egy olyan meghökkentő és lélektanilag lehangoló atmoszféra kedvéért, ami csak az elején működött, amikor még hatott a meglepetés ereje, de amit a második felvonás közepére már-már fárasztó kényszerpályának, a darabra való rátelepedésnek érzékeltem. Az öngyilkos ugyanis amellett, hogy filozófiai mestermunka, harsány kacagásra késztető komédia is, például amikor Szemjon tubán játszani tanul, vagy amikor a halál árnyékában vakmerővé válva felhívja a Kremlt, hogy az individuum nevében beolvasson a rendszernek; ezek rekeszizmot mozgató jelenetek, de a péntek esti bemutatón mégsem rezegtek a falak a hangos hahotától, talán mert az egész előadást belengte ez a komor komikum. Az sem válik az előadás előnyére, hogy hosszú, és helyenként kifejezetten unalmas. Több az elhúzott, túljátszott jelenet, meglehetősen gyakoriak az öncélú látványosságot hajszoló beállított képek, melyek megakasztják a darab lendületét, aminek pedig körülbelül három órán keresztül kellene kitartania. Ezúttal tehát inkább érdekes, mint meggyőző produkció jött létre, de nagyra értékelendő a Szigligeti Társulat kísérletező kedve, és azért is hálásak lehetünk művészeinknek, mert megismertetik a váradi közönséget egy alig ismert szerző remekművével.