Elhunyt Sándor Dénes, a filharmónia egykori művészeti tanácsadója

Tóth Gábor

Nyolcvanhárom évesen, szeptember 22-én elhunyt Sándor Dénes, a nagyváradi filharmónia egykori művészeti titkára, tanácsadója. Zenei krónikásként az a nehéz feladatom, hogy sajnos ilyenkor is meg kell szólalni. Sándor Dénes majdnem öt évtizeden át vitte hátán – nagyon sokszor egymaga – a filharmónia bonyolult, összetett, fárasztó, nagyon sokszor hálátlan, köszönetre sem méltatott, mindennemű művészeti szervezői feladatkörét. Ez volt hivatásának meghatározó része itt Nagyváradon, mintegy fél évszázadnyi ideig (!), a zenei kultúra minőségének fenntartása, feljavítása, a közönségért, Várad magas szintű bekapcsolása a hazai és nemzetközi zenei élet körforgásába. Sok politikai és művészetileg amatőr érdek-gáncsoskodás mellett azért néha akadtak olyan kiváló segítőtársai is ebben, mint például Acél Ervin karmester. Sándor Dénes olyan alapember volt, aki a koncertközönség számára többnyire láthatatlan, szerepe mégis mindig elengedhetetlen, aki mindent tudott, mindenkit ismert, mindennek olajozott működéséről gondoskodott, de mégis mindig szerényen a háttérben maradt. Erre még kitérünk, de most néhány életrajzi adat kívánkozik ide dokumentálás végett, s majd alább a szakmai és személyes benyomások.

Sándor Dénes 1939. december 29-én született Székelyvarságon, öten voltak testvérek, s a dátumból nyilvánvalóan kitűnik, hogy gyermekkorában a jelenkorinál sokkalta nehezebb háborús idők jártak. Székelyudvarhelyen végezte el iskoláit (a mai Tamási Áron Gimnáziumban), majd a kolozsvári konzervatóriumban (ma Gh. Dima Zeneakadémia) tanult 1958–63 között, azokban az időkben, amikor még olyan tanárokhoz lehetett szerencséje, mint mondjuk Jagamas János, Jodál Gábor, Nagy István vagy Benkő András – időközben, mint tudjuk, gondosan kiirtották a magyar zenei felsőoktatást onnan. 1963-ban Nagyváradra került tanárként, az akkori 4-es számú líceumba (ma Eminescu főgimnázium), 1963–1971 között tanított itt, de ezzel párhuzamosan ugyancsak 1963-tól már a nagyváradi filharmónia művészeti titkára is lett. Hozzájárult ahhoz is, hogy az iskolások számára a filharmóniában nevelő hangversenyeket honosítsanak meg. Hivatalos tanári pályája a rendszerváltást követően is folytatódott, 1995-től egy ideig a Sulyok István Református Főiskolán is oktatott zenetörténetet. Mindezzel párhuzamosan magántanári tanácsokért is számtalan diák, zenész felkereste az évtizedek során. Az ezredforduló után nyugdíjazása mellett a filharmóniában továbbra is elengedhetetlen szükség volt mintegy 50 évnyi tapasztalatára, ezért művészeti tanácsadóként folytatta munkáját 2009-ig, a hazai és nemzetközi művészvilágban kialakult óriási baráti kapcsolatrendszere kimondhatatlan kincs volt.

Sándor Dénes tanárom volt, így ismertem meg, majd felfoghatatlan értékű emberi és szakmai bizalommal tisztelt meg, mely úgy hozta, hogy kollégájának választott, 2006-tól dolgozhattam együtt vele a filharmóniában. Az említett hihetetlen méretű és tartalmú művészvilági kapcsolatrendszert adta át, a repertoárválasztás gondosságának ismeretét, és még számtalan mindent, s amíg nem volt meggyőződve róla, hogy jó kezekbe került ez az öt évtizedes örökség, addig nem hagyta el a filharmóniát. Ma már sajnos nem így működik a filharmónia, ezt ő is tudta, erről (is) sokszor beszélgettünk az utóbbi években, eleinte felháborodva, aztán egyre lemondóbban.

Sándor Dénesnél egyenesebb gerincű-tartású embert nemigen ismertem. Mindig azok a székely fenyők jutnak róla eszembe, melyek a Hargitán a legviharosabb széljárásban, a legmeredekebb hegyoldalban is a gravitáció stabil elveihez igazodva függőlegesen tartják meg törzsüket, s egyenesen az ég felé nyúlnak. Sosem kopott meg az évtizedek során akaratereje és kitartása, talán összesen egyetlenegyszer hallottam tőle, már az idén nyáron, sok évnyi betegsége és megpróbáltatása után, hogy azt mondta: elfáradt. Egyenes, őszinte volt mindenkivel, nem kertelt, semmit nem odázott, karakteres egyéniség volt, pillanatok alatt meghozta a legjobb döntéseket, mellette a legnehezebb helyzetekben is mindig volt frappáns humor a tarsolyában. Egyetlen hívó szavába került, és a legnagyobb művészek jöttek barátsággal Nagyváradra fellépni, lehetetlen felsorolni, de azért néhányat mégis… Kocsis, Jandó, Ránki, Perényi, Bogányi, de a korábbi évtizedekből is válogathatnánk, mert az ő közvetítése révén járt itt egykor a fiatal Gidon Kremer vagy Igor Ojsztrah is. Érdemes megnézni az interneten, hogy milyen nevű művészek kívánnak most is folyamatosan részvétet a nagyváradi filharmónia ide vonatkozó megemlékező Facebook-bejegyzése alatt.

Sándor Dénes mindenkor mindennel napirenden volt, a hazai, erdélyi közművelődéssel, koncertélettel, a magyarországival és nemzetközivel is, még az internet világa előttről, a vasfüggöny mögül, megfigyelések, büntető cenzúrák idején is. Kísérte szervezőként a világ körül az akkor még turnézó váradi zenekart, nyitott szemmel és füllel járva mindenütt, de a nehezebb időkben mentek például az önfenntartásért eladott jogdíjú lemezfelvételekre Bukarestbe, vagy a megyei kényszerű vándorkoncertekre. Bel- és külföldi művészeti, zenei folyóiratokat járatott mindenkor, hogy tisztába legyen minden aktualitással, koncertélettel, sajtóval, de a társművészetekhez is állandó érdeklődéssel fordult, színházhoz, kortárs irodalomhoz és képzőművészethez. A művészvilágból nemcsak a régi nagyokat ismerte személyesen, de az új tehetségeket is folyamatosan figyelemmel kísérte az évtizedek során. Mindent hallott, tudta, ki érdemes színpadra, ki nem. A filharmóniában a teljes évadot tervezte-szervezte, minden apró részletre ügyelve, a legátkosabb időkben is. Ma már el sem tudjuk képzelni, mit jelentett egykor egy nemzetközi telefonhívás lebonyolítása, vagy akár csak egy műsorfüzet megszerkesztése, kinyomtatása… Észben és kézben tartott minden kottajegyet és zenészt, előadót, szerzőt egyaránt, művészi allűrjeikkel együtt, szokásaikkal, hóbortjaikkal, igényelt gázsijukkal, tudta, melyik karmesterre, szólistára milyen művet szabad rábízni és mire, kire kell nemet mondani, az utólagos harag, vagy párt-fenyegetés kockázatával is. A zeneművészet diplomatája volt. Mindenkor a minőségért, a művészeti tartásért lobbizott, miközben politikai alapon zeneintézményi igazgatók jöttek-mentek sorjában. A filharmónia sajnos voltaképp akkor kezdett el lassan hanyatlani, amikor Sándor Dénes közel 50 év után nyugdíjba ment, ekkor kezdett a zeneintézmény mindenféle kényszerű kompromisszumokba, elveszítve lassanként gerincét és korábbi tekintélyét.

Ahogyan Sándor Dénes nagy családból jött, mindenkor családcentrikus is maradt, gazdag lelkű utódokat hagyott hátra. Sokszor emlegette felesége, Klári rendkívüli türelmét, 58 év házasságuk alatti mérhetetlen odaadását, segítségét, s mindig izgatottan várta, hogy Magyarországról a gyerekek és unokák ünnepekkor hazajöjjenek látogatóba Nagyváradra.

Sándor Dénest ma, szeptember 25-én, hétfőn, 13 órakor kísérjük utolsó földi útjára, a nagyváradi Rulikowski temető Steinberger kápolnájából. Emléke legyen áldott.