Múltidéző

Csernák Béla

A hetvenes évek elején kezdett terjedni a hír, hogy bezárják az Olaszi temetőt. A hajdani velencei és őssi események ismeretében ez sem volt elképzelhetetlen. Ekkor még ápolt és használt temető is volt az olaszi. Azidőben a sírokhoz még népes családok tartoztak… Aztán a temetőőr, Almási bácsi, aki az alsó bejárati szolgálati lakásban lakott, meghalt, s vele együtt az ellenőrzés is. Lassan mindent befedett az örökzöld repkényszőnyeg. A rokonok még harcolgattak szeretteik sírjának ápolásában, de a nyolcvanas évek kápolna-felszámolásai csak erősítették az ellenőrizetlenség és védtelenség helyzetét. A katolikus egyház kezdte el az exhumálások sorát: főpapok és szerzetesek mellett az emlékezetesebb világiakat is kimentették, akiket a Székesegyház, illetve a Barátok templomának kriptájában helyeztek el. Ezt követte a pusztulás feltartóztathatatlan hulláma: a kriptákat feltörték, a koporsókat széthajigálták, a sírköveket leborogatták, összetörték. A vandalizmus nem ismert határokat. Kimenni is csak a déli órákban merészkedett az ember. Aki tehette, igyekezett szeretteit vagy a városi temetőben, vagy a környező települések egyikének temetőjében elhelyezni.

A kilencvenes évek derekán Ráday Mihálynak mutogattam a még akkor fellelhető néhány emlékezetes sírt, melyeket ő az unokák ürügyén még megörökített. De aztán minden elcsendesedett. Elhatároztam, én nem menekülök: a talpalatnyi földhöz jogom van. Elérkezett 1993 nyara, amikor egyik kedves ismerősünk telefonált: most volt a temetőben, s már a mi márványunk is darabokra törve, ledöntve fekszik. Holland barátaimnak köszönöm, hogy megörökítették azonnali utam élményét. Ez a kép fogadott. Soha nem gondoltam arra, hogy valaha elszakadhatok Váradtól. Ott, akkor valami megszakadt. Négy személyt exhumáltam, három a biharpüspöki temetőben, egy pedig a belényesiben nyugszik. Egy fiatal, román franciskánus téblábolt arra, megállt, szelíden ránk nézett, s a feltúrt sírokra – némán áldást adott, s csendesen továbbment.

Történelmi kirándulások és eszmélődés színtere volt a temető: sokat sétálgattunk ösvényein, s idős nagyapám sorra mesélte a történeteket ügyvédről és gyártulajdonosról, költőről és tanárról, feltalálóról és orvosról, katolikusról és reformátusról. A repkény pedig betakarta a gyermeket tartó Szűzanyát, hogy ne is lássák, ha már leverték fejéről a korona díszét, a keresztet. Beborított mindent, lágyan betakart, hogy elrejtse az évszázados nagyok tiszta emlékezetét a barbár térkövetelők érzéketlensége elől. Aki még tehette, szabadon vihette ősei maradványát: senki, semmilyen engedélyt, jóváhagyást nem kért. A pusztulást nem késleltetni, hanem siettetni kellett. Új világ volt születőben, mely bizonyos dolgokkal nem kívánt közösséget vállalni. Illedelmesen elvittük hát jelenlétünk zavaró jeleit. Nincsen itt maradandó városunk, de nem is kívánunk itt megrekedni. Hitünk szerint, van tovább… A feltámadás hite bátorít, hogy ne vissza, hanem előre tekintsünk: örök helyet készített nekünk a feltámadás Ura.