Gy. Szabó Béla grafikus élete és művészete

Ciucur L. Antonius

Gy. Szabó Béla 1905. augusztus 26-án született Gyulafehérváron, vasutas szülők gyermekeként, elemi és gimnáziumi tanulmányait is itt végezte. Gyermekként szülővárosából, a Maros folyása mellett, szívesen szemlélte a változatos, magasan futó hegyvonulatokat. Az erdélyi Érchegység csodálatos körvonalai, kékes-lilás foltjai mélyen hatottak rá. Rendkívül foglalkoztatták: mi van mögöttük, és a dolgok mögé, illetve mélyére való látás mindig foglalkoztatta. 1923-ban a budapesti Műegyetem gépészmérnöki karára iratkozott, ahol 1927-ben oklevelet is szerzett. 

Már gimnazista korában nagyon szeretett rajzolni, festeni. Szerencsére kitűnő tanára is akadt Reithofer Jenő személyében, aki Székely Bertalan tanítványa volt. Növendékét nemcsak a természet szeretetére tanította, hanem igényesnek is nevelte, sőt a későbbi nehéz döntések óráiban is mellette állt – magyarázta lapunk érdeklődésére válaszolva Ferenczy Miklós. Mint Gy. Szabó Béla maga vallotta, már másodéves mérnökhallgató korában rájött, hogy a művészi pályán a helye, de szégyellte volna otthagyni a műegyetemet. A művészi tevékenységet azonban nem hagyta abba, s a rajzolás mellett ekkor kezdett pasztelleket készíteni – az elsőt 1925-ben, a képnek utóbb az Édesanyám címet adta. Mind ebben az évben, mind pedig a következőkben pasztellek egész sora került ki a keze alól, tárgyukat a környezetéből, gyulafehérvári benyomásaiból merítette. 

A műegyetem elvégzése után hazakerült szüleihez. 1928-ban a munkanélküliség kényszerű időbőségét (melyet csak egyévi katonáskodás szakított meg 1928– 29-ben, bár ekkor is többet volt keze az ecseten, ceruzán, mint a puskán) megint arra használta fel, hogy fessen. „Festettem sokszor reggeltől estig” – jellemezte ezeket az időket. 1931-ben végre álláshoz jutott: a kolozsvári Energia Villamossági Gépgyárban lett tervezőmérnök. Ez a körülmény – bár csak rövid ideig mérnökösködött, mert 1933 júliusában a gyár megszűnt – döntő hatással volt művészi pályájára. A gyári munka mellett azonban csak este és éjszaka nyílt lehetőség a „művészkedésre”, s ezért csak szénnel, ceruzával dolgozott. Így történhetett meg, hogy amikor először jelent meg a nyilvánosság előtt – 1932 decemberében, az erdélyi magyar művészek Kós Károly által rendezett kolozsvári kiállításán –, hat szénrajz mellett csak két pasztellje volt a falakon. Az igazi fordulat azonban ekkor következett be: „Fiatalember, maga miért nem mászik fára?” – kérdezte Kós Károly a rajzok láttán az alkotót. Gy. Szabó Béla biztatásnak, sőt parancsnak vette a nagy tekintélyű mester szavait, s megkezdte a „fára mászást”. Mivel azonban soha nem látott fát metszeni, teljesen a maga elgondolása szerint fogott munkához. 

Kisebbségi sors 

Első nagy formátumú metszetén, a Fáramászón sokan látnak szimbólumértéket. Nemzetiségi, erdélyi kisebbségi sorsunk küzdelmes voltának, olykor kilátástalanságának sajátos jelképét. A fára mászó hiába kapaszkodik felfelé az ágakon, a fa derékba tört, nincs csúcs, ahova feljuthatna, de van egy távolba tekintő kilátás, amit az ember megláthat, és másokkal is megláttathat. Életét ekkor több dolog határozta meg: a kielégítetlen, ki nem élt művészi hajlam, a munkanélküli értelmiségi sorsa, és az 1930-as évek gazdasági válságának körülményei. Az első metszeteken ez a világ öltött művészi formát.

„Gy. Szabó Béla művészete ebben a korban erősen emberszemléletű volt. A humánus érzelemvilág, a nyomor groteszkjei és az emberi szenvedések ragadtákmeg leginkább” – hangsúlyozta hagyatékának gondozója. A Koldusok 1933-ból való sorozata is ezt szemlélteti, az ötven fametszetet tartalmazó Liber Miserorum (Szegények könyve) 1935-ből a városok perifériájára szorult emberek, az elesettek, a megalázottak impresszionista lírája. Korai metszetein és pasztelljein Erdély tájai is csak borús sejtésekből, nyomasztó látomásokból villódznak elő: Kendermosás (1942), Erdei napsütés (1949). Később Európa naposabb, színesebb tájai felé vonzódott. Ezekre a túrákra magával vitte festő- és grafikai felszerelését, általa készített kicsi székét, és minden alkalommal igyekezett valamit rögzíteni az évszakok, a természet szépségeiből, a tájak csodálatos világából. Tájélményeit gyors technikával és lehetőleg színeiben igyekezett feljegyezni. Ezért kísérték minden barangoló útját pasztellek és rajzok, amelyeket később hazatérve fába metszett.  Az ötven fametszetet tartalmazó Liber Vagabundi (Barangoló könyv) 1939-ből már felszabadultabb, látványosabb: felfedezi az erdélyi évszakok leheletfinom koloritját. E könnyed posztimpresszionizmusra jellemző, mindamellett a valóság ábrázolására törekvő művészi mondanivaló a huszonnyolc tusrajzot tartalmazó Homokvilág című gyűjteményes kiadványban teljesedett ki 1941-ben. 

Gy. Szabó Béla művészi pályájának második jelentős állomásán valóban szembeötlő a változás: metszetein a fekete, fehér vonalak addigi aránya felborult, megsokasodtak a fehér fénynyalábok. A felborult lelki egyensúly helyett ez a harmónia megtalálásának volt az ideje. Alkotóművészetén már fellelhetők voltak az expresszionizmus jegyei: a szerkesztett fénynyalábok, a célszerű komponálás, a tér lehetőségeinek a végtelenségig való kihasználása és a természethez való kötődöttség. Újabb és újabb feladatként tűzte ki maga elé a természet egyre finomabb jelenségeinek visszaadását. És jött a hó, de ki tudja, mennyi formában. Majd megkezdte küzdelmét a vízzel. Talán ez a leggyakoribb téma művészetében és a legjobban megoldott probléma. A víz egy másik feladat megoldását is jelentette, a fényét. Művészetében a fény a maga teljességében széles skálán tündököl: vizeken, partokon, embereken, köveken, lombokon, állatokon. A művész eljutott odáig, hogy a fényt szinte „önmagában” tudta ábrázolni (Kínai tó, Fekvő női akt, Szent Anna tó, Balaton, Dante – Fény és kereszt). A megoldások keresésével technikája is egyre finomodott, tökéletesedett, gazdagodott. 

Gy. Szabó Béla fametszői tevékenységét könyvekben kiadott sorozatokkal kezdte, és ez a törekvése sosem hagyta el. Kiemelkedő helyet foglalt el az 1963–64-ből származó Dante-sorozat, mely 20 lapon méltó illusztrációja a nagy költő művészetének és méltó hódolat születése 700. évfordulójára, egyben valóságos összefoglalása Gy. Szabó Béla művészi sajátosságainak – fejtette ki a református lelkész. 

Apokalipszis 

A pályája csúcsán álló művész életének nyolcadik évtizedében magyar és más nyelveken olvasva hónapokon át kutatta-kereste a mondandók mondanivalóját – a Bibliát, és annak könyvei között megállt János bizonyságtételénél, az Apokalipszisnél. A 22 fejezet mindegyikéből egy képet vagy csak egy villanást, sugárzást ragadva ki, fába metszette a Jelenések könyve látomását. „Életművéből felépíthető az a világ, amelyet bebarangolt. Több mint egy fél évszázaddal ezelőtt kezdte ezt a munkát. Vágya mindig az volt, hogy az idő megőrizzen valamit abból, amit csinált. Ennek a feladatnak messzemenően eleget tett. Emberi életünk mozzanatai, az erdélyi és távoli világ szépségei tárulnak elénk rajzain (számuk közel 14.000), pasztelljein (közel 2000), olajképein (mintegy 150) és természetesen fametszetein (összesen 1500). Számára a szemmel nem látható, emberi szívvel meg nem gondolható örök, tökéletes boldogság 1985. november 30-án adatott meg, amikor nyolcvanéves korában elhunyt Kolozsvárt, és azóta is a Házsongárdi temetőnkben nyugszik. Nekünk pedig az az öröm adatott meg, hogy látván lássunk. Látni a lényeget, ami a jelenségek mögött rejlik. Látni azt, ami az Élet titka. Mint Gy. Szabó Béla hagyatékának gondozója és őrzője, ezért mindig különös örömöt jelent számomra hatalmas hagyatékából valamit másoknak is nyújtani” – fogalmazott végezetül Ferenczy Miklós.