Történetmesélésről a színpadon és a filmvásznon

Ciucur Losonczi Antonius

Az érdeklődőket Tőtős Áron történész, a Collegium Varadinum vezetője köszöntötte. A meghívottak szakmájához illően rögtön történetmeséléssel kezdődött a Hunyadi István színművész-rendező által moderált beszélgetés: Köbli Norbert és Székely Csaba is felelevenítették, hogyan lettek azzá, akik.
Mint elhangzott Köbli Norbert édesanyja azt akarta, hogy jogász legyen belőle, és ő nem ellenkezett. Akkoriban még nem ismert senkit a magyarországi filmes világban, s elképzelte, hogy Tom Cruiseként ott áll majd Armani öltönyben az esküdtszék előtt egy tárgyalóteremben. Amikor azonban megtudta, hogy Magyarországon nincs esküdtszék, ez az álma persze szertefoszlott, de azért befejezte az egyetemet, hogy a szülei megnyugodjanak, s többé ne piszkálják. 
Ügyvédként azonban sohasem dolgozott, inkább azon fáradozik, hogy mindenkiből a maga mintájára az „eredeti pályáját elhagyó művészt” faragjon. Megjegyezte: a 20. században játszódó történeteket szeret írni, mert végtelen a tárháza a drámának, a horrornak, az abszurdnak, a borzalomnak, a testi-lelki megrázkódtatásoknak. Intő vagy követendő példákból okulhatunk, és elmélkedhetünk azon, hogy vajon mit tartogat számunkra a jövő? „Az író elsősorban gondolkodó ember”, fogalmazott Köbli Norbert az ezt firtató kérdésre, egy maratonfutáshoz hasonlítva a forgatókönyvírást, hiszen több hónapon keresztül gyűjti az anyagot, kutat. „Napi öt oldalnál többet azonban nem írok, és csak hétfőtől péntekig dolgozom”, szögezte le, azzal indokolva ezt, hogy a családjával is lenni akar. „A mi feladatunk az, hogy ne legyünk jelen a pillanatban, nekünk egy kitalált világban kell tartózkodnunk. Ezért az író akkor töltődik fel igazán, ha munka közben egyedül van, míg egy rendező akkor érzi igazán elemében magát, ha ő társaság középpontja, mindenki vele foglalkozik”, magyarázta.
Székely Csaba felidézte, hogy hatéves korában még verseket írt, aztán a Babes-Bolyai Tudományegyetemen megtapasztalta, hogy milyen a kortárs irodalom. Találkozott élő költőkkel, paródiákat is írt rólunk, szövegeket olvasott, „de végül beszippantott a dráma örvénye, és elhatároztam, hogy csak színházzal akarok foglalkozni”.

Író és rendező viszonya
Felvetődött az is, hogy jön ki egymással az író és a rendező, illetve mi a különbség a színpadi és a filmes közeg közt. Köbli Norbert kifejtette, hogy amikor elkészül a forgatókönyvvel, mindig tesz egy őszinte kísérletet arra, hogy amit leírt, azt csinálják is meg, de általában ezt mindenki vitatja, rendező, színész, díszlettervező, világosító egyaránt. Azt nem mondhatja, hogy “mert én így akarom”, hiszen akkor mindenki megsértődne, inkább azzal érvel, hogy ő már átgondolta, amit éppen javasolnak neki, és nem működik a dolog. „De valamit adni kell mindenkinek, hogy személyessé váljon számára a történet, hogy meg tudja valósítani a magánmániáját. Egy történet integritásának vannak őrzői, és szerencsés esetben a rendezők és a producerek is ilyen védők”, magyarázta Köbli Norbert.
Székely Csaba arra hívta fel a figyelmet, hogy vannak színpadi helyzetek, melyek nélkül értelmetlenné válik minden korábban elhangzott mondat, a nagyon lestrapált színésznek pedig egy idő után engedni kell, hogy eltűnjön a színpadról, és kipihenje magát. Egy film esetében akkor következik új jelenet, ha ugranak térben és időben, míg a színházban, akkor, ha bejön valaki a színpadra. A film képekben beszél, míg a színházban a párbeszédek a fontosabbak. Az ideális az, ha író és rendező kiegészíti egymást, mert mondjuk hasonló az ízlésük, vagy ugyanahhoz a generációhoz tartoznak.
Szóba került az is, hogy ha valaki történelmi témája forgatókönyvet vagy drámát akar írni, számoljon azzal, hogy valószínűleg mindig lesznek olyanok, akik meg akarják majd kövezni, kiközösíteni, vagy beperelni. „Ami Mohács után történt, azzal mindig baj van. Sőt, ha jobban belegondolunk, már Szent István és Koppány viszonya is örök aktuálpolitikai viták tárgyát képezi”, magyarázta Köbli Norbert.