2024.01.19. 14:16
A magyarországi németek elhurcolásának és elűzetésének emléknapja
Az Országgyűlés 2013-ban nyilvánította január 19-ét a magyarországi németek elhurcolásának és elűzetésének emléknapjává, arra emlékezve, hogy 1946-ban ezen a napon hagyta el Magyarországot az elüldözött német nemzetiségűeket szállító első vonatszerelvény. Az Országgyűlés határozatában hangsúlyozta, hogy tisztelettel adózik mindazok emléke előtt, akiket a második világháború után a kollektív bűnösség igaztalan vádja és elve alapján üldöztek és hurcoltak el.
A felvétel, a Műegyetem tanárainak és diákjainak Németországba történő kitelepítésekor, 1944 - 1945 telén készült
Forrás: Fortepan
Fotó: Kuncze Magdolna
A győztes nagyhatalmak a második világháborút lezáró potsdami konferencia végén abban állapodtak meg, hogy a Lengyelországban, Csehországban és Magyarországon maradt német lakosságot "szervezett és humánus módon" legalább részben át kell telepíteni Németországba, arányosan osztva el őket valamennyi megszállási övezet között.
A kitelepítés ügyét a győztes Csehszlovákiában és Lengyelországban a kormányra, a vesztes Magyarországon viszont a Szövetséges Ellenőrző Bizottságra (SZEB) bízták.
Magyarországon e kérdésben viták alakultak ki a koalíciós pártok között és az Ideiglenes Nemzeti Kormányban is. Végül a többség támogatta a németek tömeges kitelepítését (eufemisztikusan "kimozdítását") a bácskai magyarok és a bukovinai székelyek letelepítése, a földosztással összefüggő igények miatt, valamint azért, mert Csehszlovákia helyet sürgetett a Felvidékről áttelepítendő magyaroknak.
A magyar kormány májusi szóbeli jegyzékében 200-250 ezer németnek a szovjet megszállási övezetbe történő kitelepítéséhez kérte a Szovjetunió jóváhagyását. A SZEB vezetője, a szovjet Vorosilov marsall augusztusban 400-450 ezer német kitelepítésének előkészítésére szólította fel a kormányt, amely november elejére 303 ezer nevet tartalmazó részletes kimutatást készített.
A SZEB 1945. november 30-án értesítette a magyar kormányt a németországi Szövetséges Ellenőrző Tanácsnak a magyarországi németek kitelepítésére vonatkozó előírásairól, amelyek félmillió ember kitelepítését tették lehetővé.
A kitelepítésről végül a kisgazdapárti Tildy Zoltán vezette kormány 1945. december 22-én határozott, a rendelet december 29-én jelent meg. A hazai német kisebbség kollektív felelősségének elvén alapuló jogszabály kitelepítési oknak tekintette, ha valaki az 1941-es népszámlálás idején német nemzetiségűnek vagy német anyanyelvűnek vallotta magát. Kitelepítésre kötelezték azokat is, akik tagjai voltak a Magyarországon 1938 novemberében szerveződő német kisebbségi szervezetnek, a Volksbundnak, illetve "bármi módon támogatták a hitlerista szervezeteket". (A Volksbundba sokan csak kényszerből léptek be, a szervezettség nagyrészt formális volt.)
A kitelepítés ellen felemelte szavát mások mellett Bibó István, aki akkor a Belügyminisztériumban dolgozott, Mindszenty József hercegprímás és a Szociáldemokrata Párt is.
Az 1946. január 15-én megjelent végrehajtási utasítás szerint a kitelepítés alól mentesítettek aránya nem haladhatta meg az adott helység német lakosságának 10 százalékát, a mentesítésről egy bizottság dönthetett kénye-kedve szerint. A kitelepítettek állampolgársága megszűnt, vagyonuk az államra szállt.
A kitelepítés 1946. január 19-én kezdődött, az első vonat Budaörsről indult. Az első hullám a Budapest környéki falvak német lakóit érintette, majd a Dunántúl, a Duna-Tisza köze és a Tiszántúl következett. A többször is leálló kiszállítások 1948. június 15-én értek véget, addig mintegy 130-150 ezer embert az amerikai, 50 ezer embert a szovjet megszállási övezetbe vittek, a korábban elmenekültekkel együtt tehát 220-250 ezer lehetett a Németországba kerültek száma.
A Szovjetunióba mintegy 70 ezer (más források szerint 40 ezer) németet hurcoltak el, harmaduk a munkatáborokban halt meg.
Becsült adatok szerint a hazai német nemzetiségű lakosság száma a kitelepítés után 200-300 ezer közöttire volt tehető. Jellemző, hogy a félelem és megpróbáltatások miatt az 1949. évi népszámláláson német anyanyelvűnek mindössze 22 455-en, német nemzetiségűnek pedig csupán 2617-en vallották magukat.
A németek kitelepítésének hivatalosan az 1949. október 11-én megjelent kormányrendelet vetett véget,
amely a Magyarországon maradt, a kitelepítés alól mentesített német nemzetiségű lakosságnak biztosította a jogot, hogy szabadon válassza meg lakóhelyét és eltörölte a munkavállalásukra vonatkozó korlátozásokat.
A német kisebbség helyzete azonban nem sokat javult, többségüket az 1950-es években "hazaárulóként" és "osztályellenségként" kényszermunkára küldték a Hortobágyra, a német iskolákat bezárták, a "fasisztának" minősített német nyelvet száműzték az iskolai oktatásból.
A nyomás később enyhült, de a pártállami időszakban a magyarországi német kisebbség jobbára csak sajátos kultúráját őrizhette, az anyanyelvi oktatás, művelődés intézményes feltételei hiányoztak.
Az 1993-ban megszületett nemzetiségi törvény tette lehetővé a német kisebbségi önkormányzatok megalakulását. 2007 novemberében Szili Katalin, az Országgyűlés akkori elnöke a Parlamentben rendezett nemzetközi konferencián bocsánatot kért a németek kitelepítéséért. 2014-től a nemzetiségek szószólót delegálhatnak az Országgyűlésbe, a 2018-as és a 2022-es parlamenti választások után a Magyarországi Németek Országos Önkormányzata részéről Ritter Imre, az Országgyűlés addigi német nemzetiségi szószólója kedvezményes országgyűlési képviselői mandátumra lett jogosult.
Magyarország több településén rendszeresen megemlékeznek a német nemzetiségű magyar állampolgárok kitelepítéséről,
az elmúlt években számos helyen avattak emlékművet az elhurcoltak tiszteletére. Az egyik legismertebb, az Országos német elűzetési emlékmű a budaörsi Ó-temetőben, Magyarország legnagyobb egybefüggő német nemzetiségi sírkertjében található.
Soltész Miklós: emberiség elleni gaztett volt a németség áttelepítése
A németség úgymond szervezett és humánus áttelepítése emberiség elleni gaztett, bűn volt - jelentette ki a Miniszterelnökség egyházi és nemzetiségi kapcsolatokért felelős államtitkára pénteken a Veszprém vármegyei Márkón, a magyarországi németek elhurcolásának és elűzetésének emléknapja alkalmából tartott szentmisét követően.
Soltész Miklós kiemelte: a kollektív bűnösség teljes mértékben elfogadhatatlan.
Az államtitkár hangsúlyozta: az első és a második világháború pusztításai, az azokat követő - béketárgyalásoknak nem nevezhető - diktátumok, valamint a két szörnyű ideológia - a nemzeti- és az internacionalista szocializmus - milliók szenvedését és nyomorát okozta.
Majd arról beszélt: ami most zajlik a világban, egy újabb, de még pusztítóbb világégéshez vezethet.
Ma is - mint a huszadik században - nagyhatalmak "packáznak kis nemzetekkel, gazdasági érdekek felülírnak óhajtott tűzszünetet, békét. Nagyhatalmak vezetőinek és szűk érdekcsoportjainak önző döntései millióknak okoznak szenvedést, nyomort, pusztulást, halált. A teremtett világ rendjétől távol álló ideológiákat és háborúkat akarnak diktatórikus módon ráerőltetni nemzetekre, mint annak idején a nácik és a kommunisták - fejtette ki.
Miért nem lehet elismerni a másik nép, nemzet, vagy nemzetiség élni akarását, önálló kultúráját, őseitől örökölt nyelvét, keresztény, zsidó vagy más felekezetű istenhitét? - tette fel a kérdést Soltész Miklós.
Közölte: a jogállami mechanizmus nem más, mint a huszonegyedik század diktatorikus eszköze.
Mondjuk ki, hogy mi, magyarok, németek, szlovákok, lengyelek, szerbek, horvátok, bolgárok, románok, és a többi közép- és kelet-európai nép békességben akarunk élni - jelentette ki.
Hozzátette: nem kérünk az olyan döntésekből, amelyek miatt újra és újra csak a szenvedés és a pusztulás következik. Nincs szükségünk olyan nagyhatalmi háborúkra, amelyek a nehezen újraépített együttműködést szétveri, majd később az állítólagos győzteseket és veszteseket ugyanazzal bünteti: elűzetéssel, elhurcolással, évtizedes diktatúrával.
Englenderné Hock Ibolya, a Magyarországi Németek Országos Önkormányzatának elnöke a megemlékezésen elmondta: 1946-ban január 19-én hagyta el az első vasúti szerelvény a megalázott, jogaiktól és vagyonuktól megfosztott német származású magyar állampolgárokkal a budaörsi pályaudvart. Ezzel az évszázadokkal korábban választott hazájuk cserbenhagyta őket - fogalmazott.
Hozzátette: ezt a vonatot még számos másik követte, de megelőzte több, keletre induló, amelyek a Szovjetunióba, kényszermunkatáborokba szállították a magyarországi németeket.
Az elűzetésről és elhurcolásról szólva megjegyezte: alig van család, akiket nem érintett volna egyik vagy másik csapás. Ezért fontosnak nevezte, hogy legyenek helyek, ahol emlékezhetnek, elhelyezhetik a kegyelet virágait.
A küzdés a német nemzetiség fennmaradásáért ezért kötelesség intézményi és családi szinten is - jelentette ki Englenderné Hock Ibolya.
A Nagy Károly apát által celebrált szentmise előtt Hartmann Antal (Fidesz-KDNP) Márkó polgármestere a helyi svábok kálváriájáról beszélt, akiket 1948 januárjában előbb a szomszédos herendi vasútállomásra vittek, majd innen a lakosság 55,28 százaléka Németországba, 30 százaléka pedig Magyarországon belül más településre lett elhurcolva.
A szentmisét és a beszédeket követően a résztvevők megkoszorúzták a márkói templom kertjében az elhurcolt németek emlékművét.
