Kelemen Hunor: A magyar szabadságharcok történetei a mi erdélyi történeteink is

Amikor az 1956. október 23-val kezdődő eseményekre emlékezünk, mindenekelőtt budapesti fiatalokat, férfiakat és nőket látunk magunk előtt. És biztosan érezzük a szabadság és a bátorság illatát is ilyenkor, ami betölti az utcákat és a tereket, és messzire száll, hogy megüzenje az egész világnak: Budapesten harcolnak a kommunista diktatúra ellen. Budapesten a szabadságért harcolnak! Ők, vagyis ezek a fiatal férfiak és nők voltak az elsők, akik rést ütöttek a falon, mert elegük volt abból, hogy nem élhetnek emberhez méltó életet a kommunista diktatúra elnyomása alatt.

A magyar szabadság legsűrűbb hónapja minden év októbere. Bár 107 esztendő ékelődik az 1848-49-es forradalom és szabadságharc leverése és az 1956-os forradalom kitörése közé – októberben mégis mindössze 17 nap választja el a két eseményt, és a róluk való megemlékezéseket.

Hölgyeim és Uraim! Legalább két jó oka van annak, hogy nekünk, erdélyi magyaroknak különösen fontos a szabadságharcra, az ’56-os forradalomra való emlékezés. Az első ok kézenfekvő. A magyar szabadságharcok történetei a mi erdélyi történeteink is. Közös magyar történetek. A ’48-49-es szabadságharc párszáz kilométerrel odébb, Pesten kezdődött, de az utolsó nagy csatákat Erdélyben vívták és Világosnál ért véget. A nagyszüleink és dédszüleink még ismertek honvédeket, és Gábor Áron, Bem apó történetein nőtt fel számos nemzedék.

1956 is párszáz kilométerrel odébb kezdődött, majd kicsit másként, de Erdélyben is zajlott. Az én nemzedékemnek az iskolában elhazudták vagy elhallgatták 1956-ot. Otthon viszont elsuttogták az igazságot 1956-ról és a magyar szabadságharcról. Mi, gyerekek akkor megértettük a suttogva mondott történeteket, és tudtuk, hogy az az igazság. A szüleimnek és kortársaiknak az elsötétített üvegű autó nem feláras extrát jelentett, hanem annak veszélyét, hogy esetleg csak évek múltán látják viszont azt, akit elvittek benne.

Ezért suttogni kellett. De suttogva is elmondták október 23-a kapcsán, hogy a budapesti fegyverek ropogását hallani lehetett Erdélyben, hallani lehetett Bánságban, Partiumban, Romániában, és hallották az itt élő magyar emberek, hallották az itt élő román emberek a szabadság követelését. Az egyetemisták Temesváron, itt, Kolozsváron, Marosvásárhelyen és Bukarestben szolidárisak voltak a budapesti szabadságharcosokkal, szervezkedtek és reménykedtek a változásban. Sokan közülük, ahogy Budapesten is, lehet, picit naivak voltak: hittek a javíthatatlan megjavíthatóságában, vagyis abban, hogy emberarcúvá tehető a kommunista diktatúra. Mások a restaurációban hittek, abban, hogy visszafordítható az, ami elmúlt. A sokféle hitnek azonban volt egy közös nevezője. Mindannyian hittek a nemzet szabadságában.

Tisztelt Ünneplők! Van még egy másik oka is annak, hogy miért fontosak nekünk, erdélyi magyaroknak a forradalmakra, szabadságharcokra való emlékezés ünnepei. A magyarországi szabadságharcok történetében a saját történeteinket, a saját vágyainkat és gyakran saját kudarcainkat látjuk. Így telt el a legutóbbi évszázad itt Erdélyben: a szabadság ígéretének és vágyának állandóságával, de állapotának változékonyságával. Azt szokták mondani, hogy aki egyszer már szabad volt, abban legfeljebb elfojtani lehet a szabadság vágyát – elvenni semmiképpen. A magyar nemzet ilyen. Volt részünk ilyen elfojtásokban az elmúlt évszázadban bőven. Egyéni és közösségi szabadságunkba lépten-nyomon belegázoltak, és belegázolnak ma is. Sokszor észrevétlenül küzdünk meg érte a hétköznapokban, de hogy milyen törékeny is a szabadság, hogy az érte vívott küzdelemnek folyamatosnak kell lennie – arra akkor döbbenünk rá a leginkább, amikor a múlt eseményeit közel hozzuk magunkhoz. Olyankor jobban látszik, hogy a szabadság mai ellenségei közöttünk járnak: ugyanazokon az utcákon sétálnak, hasonlóképpen öltözködnek, mint mi, de ez ne tévesszen meg senkit. Ők nem több szabadságot akarnak, hanem kevesebbet, és nem az egyes ember szabadságát korlátozzák, hanem a közösségünk szabadságát. Nem véletlen tehát, hogy talán ebben a hónapban tudunk a legközelebb kerülni magunkhoz közösségként, ebben a hónapban tárjuk fel a bennünket meghatározó értékeket a leginkább, és az irányt is ilyenkor tudjuk meghatározni a legpontosabban.

Tisztelt Ünneplők! Azt, hogy miként ér össze a múlt a jelennel, mutatja még valami. Mutatják maguk az ’56-osok. Mi még annak a szerencsés nemzedéknek a tagjai vagyunk, amely személyesen is ismeri az ’56-os hősöket. Nemcsak olvastunk róluk, hanem láttuk is őket – a legszerencsésebbek személyesen is hallották történeteiket. Én is a szerencsések közé tartozom, mert nem egyszer beszélgethettem sokukkal, legutóbb tegnap Székelyföldön, az ottani ünnepségen, de most engedjék meg, hogy csak egyvalakit említsek, Dávid Gyulát, ezt a csodálatos „kortalan embert”, aki másokhoz hasonlóan a poklok poklát járta meg, és aki a szabadulása után, ugyancsak kortársaihoz hasonlóan, még bátrabb és elkötelezettebb lett a közös ügyünk iránt.

Dávid Gyula írta egyszer: „Fontosnak érzem, hogy sorsunk emberi tanulságai valamiképpen beépüljenek a következő nemzedékek: az életbe már kilépett unokáink, s a most születő dédunokáink tudatába. Hogy a világban soha senki ne legyen kiszolgáltatva semmiféle Hatalomnak, s hogy az igazságért, az emberségért való kiállást soha sehol ne lehessen erőszakkal megtorolni.” Van tehát hát akiknek köszönetet mondanunk – ezért ne szalasszuk el az alkalmat, hogy ezt a köszönetet kimondjuk! Ezek az emberek fontos fejezetét írták nemcsak a magyarországi, hanem bátran mondhatjuk, minden túlzás nélkül, hogy a kelet-európai országok szabadság-történeteinek is, és mind egy szálig hozzájárultak ahhoz, hogy 1989-ben végül elnyertük a szabadság mai – eddig talán legtartósabb formáját. És ha már köszönetet mondtunk, fontoljuk meg ezeket az intelmeket: ne hagyjuk, hogy ezek a történetek elvesszenek.

A magyar szabadság legsűrűbb hónapja minden év októbere. Ebben a hónapban a legsűrűbb a szabadság a levegőben. Merítsünk erőt belőle az év többi napjára is.

Éljenek az ’56-osok! Éljen a szabadság!