A válás előre jelezhető az új kutatások szerint

A válások száma világszerte nő az elmúlt száz évben. A jeruzsálemi Héber Egyetem kutatói a válás és a rossz egészségi állapot, a boldogság, valamint a korai halálozás közötti összefüggéseket vizsgálták. Úgy látják, a kultúra és a személyes értékek alapján sejteni lehet a szakításokat.

Sally Mensah kutató és kollégái állítják, a házastársak közötti kulturális és személyes értékek közötti különbségek meghatározóak. A kulturális értékek nézetük szerint alapvetően társadalmi normákhoz kapcsolódó hiedelmek, amelyek az egyéni szabadságot vagy a társadalmi stabilitást és hagyományokat hangsúlyozhatják. A személyes értékek pedig olyan hiedelmek, amelyeket az egyén vall: például az egyik értékeli a függetlenséget, az új élményeket és a felszabadult örömöt, míg a másik a hagyományt és a társadalomnak való megfelelést tartja sokra.

Mensah és kollégái három korábbi tanulmányból gyűjtött adatokat elemeztek, amelyekben több mint százezren vettek részt a világ több mint 55 országából.

Az eredmények azt mutatják, azok, akiknek a kulturális értékválasztásai az autonómiát (egyéni szabadságot) helyezik előtérbe, sokkal gyakrabban, könnyebben szakítanak, mint akik a társadalmi stabilitást és a hagyományokat tartják többre.

Mensah szerint a házastársak e vonatkozásban eltérő értékei esetén megjósolható a válás valószínűsége.

Mit jelent a divatos „the ick”?

Egy másik tanulmány szerint furamód azok a tulajdonságok, amelyek a legmarkánsabban jellemeznek bennünket, vagyis éppen a fő okok, amelyek miatt az emberek vonzónak találhatnak bennünket, egyszerre jelenthetnek áldást és átkot. A legkarakteresebb jellemvonásaink válhatnak a szakítás okává, írja a BBC.

A „the ick” volt az egyik szokatlanabb kifejezés, amelyet 2024-ben a Cambridge szótárba felvettek. A mind divatosabb angol kifejezés azt az érzést írja le, amikor valamilyen tulajdonságot hirtelen új megvilágításban látunk a partnerünkön, és váratlanul ellenszenvesnek találjuk. Ha pedig megvan az ick, az sajnos gyógyíthatatlan.

Ráadásul ezeket a tulajdonságokat a kapcsolat elején akár igazán vonzónak találhatjuk. „Végzetes vonzalomnak” nevezik, amikor valaki nem szereti a partner olyan aspektusait, amelyekhez kezdetben vonzódott, mondja Diane Felmlee, az amerikai Penn State Egyetem szociálpszichológusa.

A túl sok jó végzetes lehet. „A partnerben ironikus módon akkor is csalódhatnak az emberek, ha azt kapják, amit akarnak – talán azért, mert megkapták, amit akartak.”

Felmlee saját kutatása során megkérdezte az embereket, miért vonzódtak kezdetben egy partnerhez, hogyan lettek elégedetlenek, és miért szakadtak meg a korábbi kapcsolataik. A legtöbben olyan szükségleteket soroltak fel, amelyeket a volt párjuk nem elégített ki. Felmlee azonban észrevette, hogy az elmulasztott szükségletek némelyike olyan okokra vezethető vissza, amelyek miatt korábban valamelyik volt partnerükhöz vonzódtak.

„Ez ugyanannak a minőségnek egy másik értelmezése – magyarázza a kissé ellentmondásos szituációt. – Negatívan tekintünk egy pozitív tulajdonságra. Például valaki azt mondta, hogy vonzódik a párjához, mert figyelmes. Aztán panaszkodik, hogy a másik túl sokat mondja, hogy »bocsánat«.”

Felmlee további példákat hoz. Vonzódnak valakihez, mert sok energiát fektet a munkájába, de azután ez ellentettjébe fordul, amikor megtapasztalják, hogy túl sok időt tölt a munkahelyén. Vagy kezdetben viccesnek találják a párjukat, de idővel ugyanezt úgy értelmezik, hogy nem veszi elég komolyan az életet. A könnyed, laza partner soha nem jön időben, „a könnyedség akkor nagyszerű, ha pontos is vagy” – mondja mosolyogva Felmlee.

Hasonlóképpen, azokat a partnereket, akiket eleinte hatalmasnak vagy erősnek látnak, a szakítás után irányítónak vagy fennhéjázónak tartanak. A kedvesek nyomulósnak tűnnek. A sikeres emberek meg munkamániásnak.

Az említett végzetes vonzalom esetén minél erősebb a kezdeti elfogadottsága egy adott tulajdonságnak, annál valószínűbb, hogy az lesz a szakítás oka is. De miért van ez így?

Új partnerek vagy potenciális partnerek esetében gyakran először azokra az extrém tulajdonságokra figyelnek fel, amelyek kiemelik, megkülönböztetik őket. Viszont

Kezdeti rajongásunk átmenetileg elvakít minket egy-egy nagyon szélsőséges tulajdonság lehetséges árnyoldalairól, teszi hozzá Felmlee. S amikor a kezdeti izgalom alábbhagyott, rádöbbenünk, mennyire negatív hatással lehetnek a kapcsolatunkra.

Ez az újraértékelés lassan, csendesen zajlódhat. A végzetes vonzalomra ébredés inkább derengő felismerés, mint az ítélkezés drasztikus megfordulása. Azok a párok, akik régen élnek együtt, már kevésbé tudnak alkalmazkodni, azaz nehezebben oldják meg a konfliktusokat, alkalmazkodnak az új kihívásokhoz vagy változtatják meg a partnerükkel szembeni elvárásaikat.

Samantha Joel, a kanadai Ontariói Western Egyetem pszichológusa szerint 

A párkapcsolati elégedettség egyszerű mércéjének nevezi az úgynevezett szociális csereelméletet. Ez úgy határozható meg, hogy összehasonlítjuk a partnerrel való együttlétből származó jutalmakat, például azt, hogy mennyire érezzük jól önmagunkat, értékesnek tartjuk-e magunkat, értékeljük-e a szépségüket vagy a pénzüket. Másik oldalon felszámítjuk az úgynevezett költségeket, például a konfliktusokat, a sérülések lehetőségét vagy a pénzügyi problémákat. Az emberek kétféleképpen is használják a társadalmi csereelméletet – először is a jelenlegi kapcsolatokat vethetjük össze a múltbeliekkel. Egy kapcsolatot kevésbé fogunk kielégítőnek találni, ha a múltbeli tapasztalatok alapján elvárt színvonal alá esik. Másik összehasonlítási lehetőség az összevetés a jelenleg rendelkezésünkre álló egyéb lehetőségekkel.