A lelkiismeret a valódi revizor

Már az első, szénabálákkal (vagy szalma?) "feldíszített" színpadkép láttán tudni lehetett, hogy  Árkosi Árpád  rendező nem akarta a jelenbe átültetni a minden korban hasznosítható üzenettel bíró Gogol darabot, ennek ellenére Bodolay Géza fordítását használta fel ehhez az előadáshoz, amely szerinte frisebb szemléletű. És valóban, a mai, igénytelenebb, szoft nyolckeres magyar nyelvet beszélik a szereplők, a régebbi, veretesebb nyelvezet helyett. Különösen a vehemens polgármester (Dobos Imre) szájába illenek azok a szavak, melyeket (még) nem írunk le, de ma már úton, útfélen használunk. A színészi játék összességében kielégítő volt; Dobos Imre játékába ugyan becsúsztak kisebb pontatlanságok, melyek a további előadásokban minden bizonnyal eltűnnek majd.

Dimény Levente Hlesztakov szerepében üdítő jelenség volt. Úgy alakította az álrevizort, ezt az orosz Münchausent, ahogy azt a gogoli szöveg alapján az átlagolvasó is elképzeli, és jó volt látni, hogy hitelesen tudta végigvinni a szerepet. Azonban érzésem szerint Ljapkin-Tyapkin és Zemljanyika szerepe nincs megformálva, Ács Tibor és Medgyesfalvy Sándor nem aknázták ki az ezekben a kicsi, de kincsesbánya szerepekben rejlő szatitirizáló lehetőségeket. Hozzájuk viszonyítva ifj. Kovács Levente Hlopov tanfelügyelő illetve Hajdu Géza Spekin postamester szerepében jobban teljesítenek. Mondom mindezt úgy, hogy nem tudom, a szerepformálásban mennyi a színészek saját elképzelése és mennyi a rendezői instrukció. A többi színész is hozta a saját - profi - formáját, de véleményem szerint ez az előadás akkor nyújtana maradandó élményt, ha minden színész annyi pluszt nyújtana benne, mint Dimény Levente.

Hol a vég?

Az előadásban voltak számomra nehezen magyarázható megoldások. Például csak a lakatosné (Molnár Júlia) panaszkodik Hlesztakovnak a kíméletlen polgármester ellen, de az elöljáró később egy kereskedőt von kérdőre, akinek panaszjelenetét a rendező kivágta a darabból. Az utolsó előtti, már-már csúcsjelenet sem üt igazán, amikor elhangzik az átvert polgármesternek a lebukás fenyegetettségéből fakadó klasszikus replikája : „Mit röhögtök? Magatokon röhögtök.“ E kérdésről tudjuk, hogy nemcsak a színészeknek, de a közönségnek is szól. A vasárnap esti közönség viszont nem röhög. Lehet hogy csak azért, mert soraiban sok közéleti személyiség ül...

Az utolsó jelenteben, amelynek Gogol kivételes fontosságot tulajdonított, a játszó személyek gyakorlatilag magára hagyják a közönséget, hiszen mindenki háttal áll nekünk, és velünk együtt nézik az elsötétített teremben a fizikakísérletre emlékeztető pontszerű kis fényjátékot – ami Árkosi Árpád elképzelése szerint a legvalódibb revizort, a lelkiismeretet hivatott jelképezni. Így azonban nem látszik semmi a szereplőknek a menthetetlen lelepleződésből fakadó félelméből és megrendüléséből. Amikor újra kigyúlnak a színpadi fények, a közönség nem tudja mit csináljon: nevessen, megrőkönyödjön, érezze a bűnösök bűnhődéséből fakadó elégtételt, vagy mit? A közönség vár. Majd állóképbontsákor tapsol. A színészek arcán kényszeredett, zavart kifejezés ül, mikor meghajolnak a tapsoló közönség előtt.

Pap István