Ridolfo kávéháza már várja a váradi közönséget

Mint minden egyszeri találkozás

után, ezúttal is az első

benyomásokra lehet hagyatkozni elsősorban,

márpedig nekem A kávéház

megtekintése után az volt az

érzésem, hogy Anca Bradu nemcsak

jó rendező, de a jelek szerint jó

pszihológus is. A színészek olyan

meggyőző önbizalommal játszottak,

amilyet az évadkezdő Az

elefántemberben nem fedeztem fel, pedig egy

kivülálló azt gondolná, hogy

a társulaton belül az évad

kezdő előadásán van egy amolyan

„ide nekem az oroszlánt is”

hangulat, amit én az első premieren nem

láttam, most viszont de. Csakúgy mint a

Kasimir és Karolineban, Anca Bradu

ezúttal is keveset bízott a

véletlenre, jelenetei koreografikus

pontossággal és jelleggel

megkomponáltak voltak (e jelenetek Malina Andrei

koreográfus munkáját is

dícsérik), amelyek akkor fognak hatni

igazán, amikor már néhány

előadás lemegy, és a

színészek a spontaneitás

hatását fogják tudni kelteni

ezekkel a gyakran igen bonyolult, egyszerre

mozgó, többször közös

táncolásba hajló jelenetekkel. A

rendező ebben a darabban sem hagy senkit sem

pihenni: az ókori görög

drámák kórusait idéző

három pincér valóságos

hangszereken, élőben adja elő a

dalokat (nem is rosszul), és amikor az

események úgy

kívánják, magaslatban a

függőny mögött

megbújó színészeknek is

imitálniuk kell a

kártyázást, ha a fő

történések lent a színpadon

zajlanak is. Külön ki kell emelni a

káprázatos jelmezeket. Florica Malureanu

díszlet- és jelmeztervező

kimeríthetetlen alkotóerőről

árulkodó kosztümöket

kreált a színészekre, és

már ezért a

látványért érdemes

megnézni a darabot.

Ma is aktuális

Az előadás pozitívumai mellett van

azért hiányérzetem is. A

rendezőnő és Dimény Levente

művészeti igazgató is kiemelte A

kávéház

előkészítéséről

szólván azt a műhelymunkát,

amelyre augusztus végén került sor

„a művészi eszközök

felfrissítése

céljából”, de az ebből

remélt új arculatot nem fedeztem fel a

színészek alakításaiban. A

színészek nagyjából

ugyanazokat a játékstílusbeli

jellegzetességeiket hozták, amelyeket

eddig is megszokhattunk tőlük, és

amelyek tagadhatatlanul szórakoztatóak,

de szivesen vettem volna néhány

markánsabban érzékelhető

színészi

eszközmegújítást. De

így is kiemelendő  Dobos Imre

és Szotyori József

alakítása. Ha Dobos Imre ugyanolyan

energiával feszíti élesre

karakterének cinikusságát, mint

ahogy tette azt az előbemutatón, akkor Don

Marzio a Kovács György-díjas

művész karrierjének egyik

meghatározó szerepévé

válhat. Kellemes élmény volt

Szotyori József alakítását

is látni, hallani Eugenio szerepében: ha

ezek a komédiás

vénából fakadó gesztusai a

jövőben nem rozsdásodnak

manírokká, akkor további főbb

szerepekben is érdemes lesz látni

őt. A duplaszerepeket is feltűnően

érdekes elképzelésnek

véltem, de az előbemutató

megtekintése után

meggyőződésemmé vált,

hogy Flamino (Dimény Levente/ifj. Kovács

Levente) és Vittoria (Tóth

Tünde/Kovács Enikő) szerepei

meglehetősen mellékesek ahhoz, hogy

pusztán a két karakter

különböző

megformálásai számottevő

változást hozhatnának az

előadás karakterében. A darab

érdekes lezárása számora

nyitva hagyott bizonyos kérdéseket, de

lehet, hogy csak nekem nem voltak evidensek a dolgok,

míg másoknak meg igen, bár az is

lehet, hogy tudatosan nem lett kimondva nagyon

határozottan minden végső

szó. Érzésem szerint

ezúttal sem beszélhetünk

letaglózó művészi

élményről, de a darab több

jelenete, magának a klasszikus darabnak az

aktualitása, valamint a színészek

lendülete és önbizalma kellemes

émlékké oldja az emberben az

előadást.

És a színészpincérek

által felszolgált kávé sem

volt rossz...

Pap István