Több mint fél évszázad után

Hatvan éves érettségi találkozóra gyűltek össze a Nagyváradi Klasszikus Magyar Vegyes Líceum egykori végzősei szombaton. Ökumenikus megemlékezésen vettek részt.

Ők voltak az első szovjet rendszerű tízosztályos érettségizők annak idején, emlékezett vissza Kovács Károly jogász, a találkozó egyik szervezője. Fiatal koruk ellenére megállták a helyüket az életben, sokan végeztek egyetemet vagy főiskolát, egyesek fontos pozíciót töltöttek be. Mint megtudtuk, ötévente szervezték meg az érettségi találkozókat, szám szerint ez a mostani már a tizedik volt, s egyúttal az első, amikor már egyetlen tanárukat sem üdvözölhették maguk között.

Megemlékezés

A találkozó az egykori Premontrei Főgimnázium udvarán kezdődött, ahol Ágoston Emese tanár vezetésével rövid programmal köszöntötték őket az iskola diákjai. Később osztályfőnöki órán vettek részt – sajnos immár egykori osztályfőnökeik hiányában – kora délután pedig a várad-olaszi templomban gyülekeztek, ökumenikus megemlékezésre.

Kiss Albert apát kanonok Horváth Imre Ars poeticájából idézett: „Nem számít, hány X van már a nevem mellett!/ Higgyétek el, hogy nem számít az évszám!/ Csak az fontos, hogy feljebb avagy lejjebb/ léptem-e ama láthatatlan létrán.” Később arról szólt: az ember hite az, amelyik sugárzóvá teheti. A múlt széppé válik idővel, a hitbéli megújulás is széppé varázsol mindent és egyúttal erőt is ad, hogy a szebbet, a jobbat higgyük.

A belső rend

Ezt követően azoknak a nevét szólította, akik már nincsenek az élők sorában, s azért fohászkodott, hogy az Úr adja meg nekik az örök boldogságot. A Miatyánk, majd János Pál pápa imádságának elmondása következett.

Veres-Kovács Attila református lelkész arról szólt: különböző lelki közegekből gyűltek össze a jelenlévők az Úr Isten igéje köré. Biztos voltak istenes találkozásaik, az évek során világuk letisztult. Az utóbbi hatvan év során oltárok omlottak össze, határok nyíltak meg, de aztán újakat emeltek az emberek. A tekintélyuralmú világ megszűnt, most az ember nem tudja, kit is tekintsen főnökének. Szükségünk van a belső rendre és ez csak Istennel lehetséges – akárcsak a régieknek akkor, amikor elhívták Esdrás papot, hogy olvassa el a törvényeket. A meglett férfiak sírtak, mert rájöttek, hogy annyi éven keresztül öntörvényűségben éltek, nem Istennel. Mi magunk is egyre közelebb kerülünk ahhoz a másik világhoz, amelyben számot kell adnunk tetteinkről és arról, hogy ki volt a tekintély, akinek engedelmeskedtünk. „A Szentlélek erősítsen meg úgy, hogy ki ne haljon a jóreménység, így készüljetek a hetvenéves találkozóra” – mondta végül Veres-Kovács Attila.

A találkozó közös ebéddel és vacsorával folytatódott.

Neumann Andrea