„Mindig mást és még jobbat akar az ember”

Ismét némi bepillantást nyerhettek a színházi életbe azok, akik szeretnek bekukkintani a kulisszák mögé. Hajdu Géza, a nagyváradi Szigligeti Társulat színművésze volt a Szent László Egyesület által szervezett Akiknek szívesen tapsolunk újabb meghívottja.

1970-ben jött Váradra, és grádicsonként járta a színészet lépcsőjét, egészen a tetejéig. Ezt is megtudhatta a publikum Hajdu Gézáról, a nagyváradi Szigligeti Társulat színművészéről. Vele folytatódott ugyanis a Szent László Egyesület által szervezett Akiknek szívesen tapsolunk című beszélgetéssorozat. A kérdező ezúttal is Török Sándor, a Szent László Egyesület kulturális felelőse volt, a színművész pedig közvetlen stílusú, könnyed beszélgetés során válaszolgatott, miközben néhány, általa összeválogatott fotó kivetítésével illusztrálták életútját. A Biharszentjánoson, 1947-ben született Hajdu Géza 1970-ben végzett a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben, Marosvásárhelyen, utána lett a Nagyváradi Állami Színház művésze. Ugyanakkor 1971–1981 között a Kortárs Színpad ’71 vezetője volt, 1989–1997 között pedig a Szigligeti Társulat művészeti vezetője. Mint elmondta, kis szerepekkel kezdett, majd nagyobbacskákkal folytatta, őt nem dobták egyből mély vízbe, „amúgy sokan, akiket igen, ott is maradtak benne”.

Idősebb típus

Elmondása szerint már pályája elején idősebb típus volt – bár ezt a kivetített régi fotói némileg cáfolták –, és ezért idősebb karakterű szerepeket kapott. 1962-től műkedvelő színjátszást is művelt, a szülőhelyén, közben „mellesleg” leérettségizett, 28 évesen elvette Körner Annát, akivel ma is együtt élnek. A műkedvelő színjátszást tehát aztán Váradon is folytatta – és ez kétélű lett. Rögtön az 1989-es fordulat után ugyanis amiatt is választották meg a Szigligeti Társulat művészeti vezetőjévé, hogy „gondolták, ebben is jó leszek, ha ott jó voltam”, és majdnem nyolc évvel később, amikor e posztról leköszönt „már voltak olyan kedves kollégák, akik azt hangoztatták, hogy a kőszínházban is műkedvelő színházat akar ez az ember, úgyhogy ami előzőleg erény volt nekik, később az lett a hátrány”. Elárulta: pályafutásának 25., illetve 30. évfordulóját sem ünnepelte meg nagyobb szabású módon, mert úgy gondolta, „főnökként ez arcátlanság”. Hozzátette: „ma is van olyan kolléga, aki a 25. évfordulóját ünnepeltetné, de ez sosem jön össze neki, és a főnökasszony is azt mondja, nem kell magunkat állandóan ünnepeltetni”. Elmesélte, hogy igazgatóként küldetéstudata volt, szeretett volna, és igyekezett is magasztos és jó feladatokkal foglalkozni – de közben állandóan lehúzták a mindennapok profán vezetői teendői. „Apró ügyekkel hívtak fel, olyannal is, hogy valaki hozzon-e szendvicset magának másnap, és a színészek közül is voltak, akik állandóan megtöltötték a fejemet mindennel. Bementem vidáman, aztán mire felértem a lépcsőn, olyan volt, mintha a portás jól fejbevágott volna egy bottal, annyi mindennel rontottak rám. Amúgy a tehetséges színészekkel semmi gond nem volt, általában véve a férfiakkal sem, és a tehetségtelekkel sem – viszont a középszertől az Isten óvjon. Volt olyan kollegina, aki a sok év után nehezen megszerzett iroda ajtaját úgy rámvágta, hogy a vakolat is lehullott” – mesélte amúgy kedélyesen Hajdu Géza. Azt a korszakát így összegezte: „Nem szívrepesve gondolok vissza rá”. Azt mondja amúgy, meglátása szerint egy színész általában legfeljebb húsz éven át van a csúcson. Neki ez a nyolcvanas és a kilencvenes években volt. Arra a kérdésre, hogy milyen a jó színház, ezt felelte: „Jó színház nincs… Azért nincs, mert mindig mást és többet és még jobbat akar az ember, tehát amilyen épp, az sosem elég jó.” Hozzátette, hogy az ő vezetésének idején is „Egy-két, de mondjuk öt-hat zseniális előadást sikerült összehozni, és néha jó rendezőket is sikerült meghívni. De ez ma is így van. Annyi a gyenge rendező is, hogy az embernek eláll a szava”. És egy olyan művész mondja ezt, aki 4680 alkalommal volt színpadon.

Szeghalmi Örs