„Ember a bábban, báb az emberben”

Új előadásra készül a nagyváradi Lilliput Társulat. Május 7-én 17 órától a Furka Pista és a sárkány című előadást mutatják be az Árkádia Bábszínház nagyszínpadán. Interjúnkban az előadás rendezőjét, Hanyecz Debelka Róbertet kérdeztük.

– Kezdetben vala a Sonkádi Egyed gazda J.R.R. Tolkien tollából. Hogyan született Furka Pista és a sárkány?

H.D.R.: Kezdetben tényleg vala, de azóta annyi minden történt, hogy nem is tudom, kell-e még erről beszélni. Igen, a Sonkádi Egyed gazda évek (évtizedek) óta próbált bennem színpadi formát ölteni. Végül nem jött létre, de sebaj, hiszen ez indította el azt a folyamatot, amelyben már közeledünk a közönséggel való találkozás pillanatához. Dió Zoltánt kértem fel díszlettervezésre, majd Komlódi Judit látványtervezővel is elkezdtünk együtt dolgozni, és amint kiderült, hogy manapság Tolkien írásainak színre vitelét komoly akadályok hátráltatják, és úgy döntöttünk, más előadást csinálunk, felkerestem Szabó Attila írót és így született meg az ő tollából a Furka Pista és a sárkány.

A fantasy nyelvén

– Különös világot, egész mitológiát sejtet az ábrándfalvi történet. Milyen ez a szöveg?

H.D.R.: Eleve a fantasy nyelvén akartam megszólalni. Ha világot hozunk létre, azt nem tehetjük alapok nélkül, így született eredettörténet, mitológia, már-már genealógia is. Létrejött a vágy, hogy ne nyúljunk messzire, keresgéljünk inkább saját házunk táján… Miért is ne kreálhatnánk egy többé-kevésbé „lokális fantasy” világot? Ezért nem találkozunk a történetben elfekkel, trollokkal vagy goblinokkal, hanem például garabonciás vagy javasasszony viselkedésformát tükröző figurákkal. De erről most nem is árulnék el többet. Mesélnék azonban a szövegről. Fennkölt, patetikus múltidézésben és rusztikus, táji jellegű fordulatok kavalkádjában kalandozhatunk, le- és átfordíthatatlan szövegvilágban, amit, ha néha úgy érezzük, hogy nem is értünk meg azonnal és pontosan, mindenképpen sajátunknak érezhetünk. De hát ezt hallani kell.

– Mesélj a látvány világáról. És az azt kiegészítő zenéről.

H.D.R.: A fiktív múlt felidézése és a cselekményi jelen, a történetmesélés és a pragmatikus eseményszerűség ötvöződik a színpadon. Ehhez multifunkcionális és többsíkú jelentéstartalommal bíró díszletelemeket sikerült felsorakoztatnunk és munkára bírnunk. Az árnytechnika használata szinte magától értetődő volt, a vetítést és effektszerű projekciókat pedig Bodoni-Dombi Tündének köszönhetjük. Az előadás zenéje már a még éppen formálódó, alakot öltő vizuális világgal karöltve kezdett megszületni. Mondhatni egyszerre. Haraji Adalberttel régóta tervezzük a közös munkát, szerzeményei etno alapokra épülő rock melódiák, melyeket a zeneszerző, Csepei Róbert, Varga Imre és jómagam közreműködésével rögzítettünk.

– Hogyan viszonyul egymáshoz az élőszereplő és a bábhasználat?

H.D.R.: Olyan testbábokat használunk, melyek arcukat, fejüket mozgatóiktól kapják, vagyis a bábjátékos feje lesz a báb testén a fej és ez az ötvözött technika izgalmas területre vezetett mindnyájunkat. Nem akartam hagyományos módszerekkel elrejteni a bábjátékosokat, kollektív vizuális illúziót teremteve, inkább helyet hagyok annak, hogy létrejöjjön a szubjektív fókuszkeresés lehetősége, a néző maga döntheti el minden pillanatban, hogy a báb atmoszférájához kapcsolódik-e, vagy inkább a színészi jelenlét teréhez. Olyan ez, mint amikor arról döntünk, hogy a távoli tájat fürkésszük-e, vagy egy közeli fát, egyszerű fókuszváltás ugyanabban a látómezőben. De ez az, ami mindig mohó kíváncsiságot ébresztett bennem: ember a bábban, báb az emberben.

Közös ügy

– No de van itt még valami. Te most rendező vagy, de alapjáraton bábszínész a társulatban. Milyen tapasztalat most ebben a szerepben mozognod? Hogy megy a munka?

H.D.R.: Remekül megy, kifejezetten gyümölcsöző kommunikációs csatornák nyíltak meg köztem és a kollégák között, mondjuk ezen nagyon nem lepődtem meg, hiszen legtöbbjükkel a kommunikáció alapja húsz évnyi közös munka. És minden, ami ezzel jár. Szerencsésnek érzem magam, egy percig sem kellett amiatt aggódnom, hogy mi lesz, ha majd a színésztársaimat felhívom a színpadra, én pedig lemegyek a nézőtérre. Sőt, minden pillanatát élvezem annak, amikor fél szavakból is… Ráadásul azt is érzem, hogy ez a produkció egy közös üggyé vált. Vagy talán kezdettől fogva az volt. És ez remek. Ha bárkinek lehetősége nyílik egy belső rendezésre, szívből tudom ajánlani, hogy próbálja meg.

– Szerinted léteznek sárkányok?

H.D.R.: Sárkányok? Ó, hát persze. A távol keletiek egészen mások, róluk nem is beszélnék, de ezek a mieink, hát ezek rengetegen vannak. És itt nyüzsögnek körülöttünk. Most is. Persze, vannak amolyan kvázi sárkányok, mókásak, együgyűek, babusgatni valók… De az igaziak, na, azok nem viccelnek. Kemények. És a valóságban nem úgy van, mint a mesékben, hogy egy arra hivatott vitéz legyőzi a sárkányt és megment egy egész királyságot. Mi magunk vagyunk saját királyságunkban, saját sárkányainkkal. Persze a mesékből megtanulhatjuk, hogyan álljuk a tüzüket, vagy egy szerencsés pillanatban hogyan mérjünk rájuk végső csapást. Ilyenkor aztán kimerülten továbbindulunk, és kicsit mások leszünk, mint addig voltunk. Megkönnyebbülünk, de titokban várjuk már az újabb csatát. És bízunk abban, hogy mint az előző, úgy fog majd végződni.