Kommentár: Három betegség (III/III. rész)

A nyolcvanas években volt, aki azt hitte, hogy a népesség fele informátor, vagy ügynök, habár a valódi szám a népesség 2,5 százaléka volt.

2,5% körülbelül 500.000 embert jelent, akik nemcsak fojtó hangulatot keltettek a nép gyanúsítgatásával és terrorizálásával, hanem a félelemnek tényleges kultúráját ágyazták be az emberek viselkedésébe mint egy folklór, sokan, a rezsim bukása után, elidegenített családok gyerekei arra voltak biztatva, hogy hazudjanak azzal kapcsolatban, hogy hol töltötték a vakációt, a mai napig, a társas lakóházakbeli szomszédok – ahol szinte az összes fal eleve vékonyra lett felhúzva, és úgy, hogy a mellette lévő lakással szomszédos legyen – reflexszerűen kémkednek egymás után. Még a kommunizmus után született fiatalok is eltakarják az arcukat a gallérjukkal, vagy sállal, csak a keresztnevüket használva mutatkoznak be, habozva nyilatkoznak a foglalkozásukról, titokban elolvassák egymás e-mailjeit, és névtelen fenyegető levelet, vagy rágalmazásokat küldenek azoknak, akik őket zavarják, ezzel nem egy romantikus gengszterre, hanem inkább egy titkosügynökre emlékeztetve. Politikusok, televíziós csatornák, értelmiségiek, mindenki átvesz titkos taktikákat és viselkedésformákat a publikus viselkedésformába, mintha Pacepa Mihai Ion félrevezetési kézikönyve néplegenda és kötelező olvasmány lenne. Nemrégiben, egy internetes oldal, aminek neve teiadna.ro (a DNA elvisz) arra biztatta az embereket, hogy névtelenül jelentsék azokat az ellenséges személyeket, akik korrupciót követtek el, arra utalva, hogy a DNA egyfajta „Nacht und Nebel” szervezet, amely gyorsan eltünteti a nem kívántakat. Fontos, hogy megértsük: ilyen kezdeményezések léteznek mindenfelé a világban, de amilyen módon ez itt működik, az nem az emberi elme egy specifikus zavarodottságát mutatja, éppen ellenkezőleg, egy szisztematikus szervezetet és taktikát, ami specializálódást mutat.

Szeretném arra kérni a kedves olvasókat, hogy először is csodáljuk meg azt, hogy ez a szervezet milyen arányban befolyásolta mindenkinek a viselkedését és modorát, vagyis a kultúrát, és utána figyeljük meg a következő párhuzamot: a Securitate tegyük fel negyvenéves működése alatt 500.000 alkalmazottat foglalkoztatott, amely egy olyan kisebbség, ami mélyebben és tüzetesebben változtatta meg mindannyiunk életét, mint amennyire a másfél millió magyar és a hétszázezer német az elmúlt nyolc évszázadban. Érdekes, nem?

De akkor is, ha a kommunizmust hibáztatjuk, ami nagy mértékben meg is magyarázza országunk és régiónk furcsaságait, még mindig marad egy kis megmagyarázatlan része a rendetlenségnek. A „román kiváltságosság” létezett a kommunizmus előtt is, de az a tény, hogy a romániai rezsim a legkiütközőbb volt a keleti tömbben, nemcsak a saját, hanem az öröklött kultúra érdeme is az, ami eredetivé tette.

A harmadik oka annak, hogy nem vállalunk felelősséget, mélyen a román kultúrában található. A román kultúra egyike azoknak a kevés kultúráknak, amely a modernizálás elindulása után szilárdult meg, elveszítve vagy lefaragva mindent a korábbi időszakokból, és ez az aspektus arra lett felhasználva, hogy az irodalmat az éppen aktuális kor ideáljai formálják, és ennek eszközeként szolgáljon. Az irodalom ilyen módon való felhasználása leginkább az irodalom sajátosságában mutatkozik meg, ahol a baj legmélyebb ága gyökerezik, a román irodalom és filozófia kezdetétől a 19. századig sehol sem találkozunk a személy olyan fogalmával vagy az „öncél” olyan értelmezésével, ami az eszközt vagy az eszköz feltételét a személy fölé helyezze. Kezdve Filimon Nicolaeval, az első romantikussal, a személy lehet, hogy egy kategória vagy egy politikai érdek képviselője, egy gúnykép, vagy egy korabeli alak, hiányzik belőlük az egyediség, mindig absztraktok, azokban a ritka esetekben, amikor találkozunk egy személyiséggel, ezek szélsőségesek, akiknél a hangsúly egy hibán, egy betegségen vagy mértéktelenségen van. Még Eminescu szerelmes verseiben is, amik a legválasztékosabb román nyelven vannak írva, megtalálható valami személy hiánya, de maga a szerelem személytelen.

A román irodalomban a személy legfőképp egy eszmét, elvet, példaképet vagy példaértékű helyzetet mutat be, vagy egy nagy feladat élharcosa, nem pedig egy, a saját két lábán megálló, magányosan elő személyt, akit szeretni sem lehet. Mégis, a legrafináltabb írók, mint Agopian Stefan is, aki a varázslatos realista stílust a legmagasabb szintre emeli, bizarr, különleges és extravagáns személyiségeket vázol fel, mégis inkább egy szenthez hasonlítható, mint hús-vér emberhez.

Ami a filozófiát illeti, a két háború közti gondolkodók az emberre nem úgy néztek, mint egy személyre, akinek van méltósága, hanem akinek munkája, feladata, szükséglete és gazdasági potenciálja van. De nem méltósága. A legionáriusoknak még az univerzum legszemélyesebb részét is sikerült megváltoztatniuk: az Isten ítélőszékén való megváltás nem annak alapján fog eldőlni, hogy ki milyen ember, hanem hogy ki kinek a rokona, gondolta a „kapitány”. Az egész román irodalomban, csak két helyen találkoztunk szabad és saját magát felvállaló személlyel, hírlapokban és az újkori szépirodalomban. Gala Galaction, egy középszintű prózaíró és kommunista, egy mozgó naplója volt a saját skizofréniájának: akik nyilvánosan közönyt mutattak az őket körülvevő utálatra, viszont fintorogva, de tehetséggel elmélkedtek ennek a bensőséges hangvitelű naplónak a lapjain. Ugyanebben az időszakban íródott, de csak 1989-ben jelent meg a Boldogság Naplója, ami egyike a román irodalom remekműveinek és az emberi méltóság megrendítő himnusza. Egy írónő, aki divatban volt egy ideig, de nem került be a tananyagba, Veteranyi Aglaja, a Miért fő a gyerek a puliszkában? című művével, ami egy mesés, zavaros, félelmetes és száműzetéses gyerekkor megindító és bensőséges története. Az új írók is ígéreteseknek tűnnek: az Egy kommunista banya vagyok Lungu Dantól a nosztalgikus generáció legkedveltebb műve, ami egy élharcosról szól, aki egy nagy tervet készít a múlt feltámasztására, és szeretné véghezvinni, de előtörnek a könnyei, amikor rájön, hogy a volt gyári kollégái, akiket arra próbál rábeszélni, hogy vásárolják vissza a gyárat, és teremtsenek benne egy kis kommunizmust, a régi rendszert cinikusan kihasználták, és a mostaniban is ugyanazzal a cinizmussal élnek.

De ezek a példák eléggé elszigeteltek, és kivétel nélkül mindegyik csak a közelmúltban jelent meg. Ahhoz, hogy a személy, mint olyan, elfoglalja méltó központi helyét a kultúrában és a művészetek tárgyaként, sok idő és erőfeszítés szükséges, és sajnos, sem a helyi, sem a regionális, sem a globális környezet nem kedvező erre. Márpedig a személy nélkül, a méltóság nélkül és a személyiség nélkül a magunk vállalása sem létezik. És ezért nincsenek nekünk szép dolgaink.

Gabriel Miloia