Rövid tanulmány a felkapaszkodottakról (III. rész)

Napjaink személyes jómodorának és társadlmi viselkedésrendjének egy alapvedő elvét véljük látni: a próbálkozás, a kín, az erőfeszítés, a kifinomultság címei lettek, fontosabbakká váltak, mint maga a végső hatás; csakis a ”cizellálódás” súlyát felvállalva van ennek értelme és egy olyan elegancia, mely nem a változás bizonyított eredménye, mintha elveszti az értelmét és fényét.A ”régi” szépségben, titkos az út, mivel a csúfság különböző fokain kell átmenjen; egy nő, kifestve mutatkozik, nem nyilvánosan festi ki magát ahhoz, hogy az átváltozást mindenkinek bizonyítsa. Ám mivel ebben az új esztétikai rendben nem a cél az elsődleges, hanem a folyamat, az átalakulás, kivánatos meghosszabítani a folyamatot, még akkor is ha progresszív. Tehát, a ”szép” ember egy állandó ”work in progress”-é válik, mint ahogyan a kommunisták számára ”a szocializmus építése” egy végtelen út volt; ebben a sémában, bármilyen durva csúszás, bármilyen csúnya pillanat, nem egy hiba, hanem a folyamat újabb igazolása, mely kínos pillanatból a keresés, fejlődés, metamorfózis igazolásává válik, mégha hiányosan is, pillangóvá. Gyakorlatilag, az értéket nem a személynek a az ideál fele történő közeledése adja, hanem annak az igazolása, hogy elhagyták az eredeti állapotot, az örökölt modort, a társadalmi helyzetet; azt, hogy a csúfság hígult. Ezáltal jutunk a az új esztétika második kulcs-elmélete fele: a származás szégyene, a nulla-ponttól való rémület. Sokak számára ez a megfelelője a városi szegénységnek, a tömbház-gettónak, bizonytalanságnak, szellemi elállatiasodásnak, a proletár környezet erőszakának és az elhagyásnak. Ez az a közös nevező, melyből a felkapaszkodás kezdődött, nem a haladás, a fejlődés és a perspektíva valamely fajtájának hitébe vetett iránya fele, hanem a pillanatnyi mocsokból való egyszerű tagadás és menekvés fele; nem a nap fele történő repülésé, hanem a kút falán való felkapaszkodásé- annak a társadalomnak a bőveb beszédében is újra felvett ok, mely máig is eszmeként említi a tisztességet és normalitásnak a tisztességtelenséget.

Amikor még tanuló voltam, kérdezgettem osztálytársaimat, hogy mit szeretnének. Többségük azt mondta, hogy az az ”álmuk”, hogy gazdagok legyenek. Nem véletlenül tettem idézőjelbe az ”álmodást”- ez volt a leggyakrabban használt szó. A látomás, utópia rangjára emelt mocsokból való kitörés képzelgéséről beszélünk, beleértve a kolbászról való álmodozást, az arkangyalok ihletének és figyelmeztető álmok szintjére emelve. Vitathatatlan, hogy az én generációmból származó felkapaszkodottak pont azt az anyagi helyzetet hagyták el- annak eszmei és szellemi elváltozásaival együtt. Visszatérve az én házigazdámra, az ő esetében a kifinomultság keresése volt a szépség a csúftól való távozás által, mintha a csúf lenne az a központi mag, mely körül a szépség végtelen szférája lebeg, mely felé vezet bármilyen út, fordítva nem.

Gabriel Miloia