Szacsvay Akadémia: a sportolásról és a testnevelésről

November 17-én, pénteken este a nagyváradi Ady Endre Középiskolában folytatódott az RMDSZ Bihar megyei szervezete által életre hívott Szacsvay Akadémia történelmi modulja. Zeidler Miklós, az ELTE oktatója tartott előadást Sportolás és testnevelés címmel.

Az érdeklődőket Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte. Felvezetőjében Zeidler Miklós arra hívta fel a figyelmet: az i. e. 5-6. században, az ókori görögöknél magas szinten művelték a testkultúrát, a diadalmas test volt a középpontban. Később, a középkor végéig a kidolgozatlanabb, kezdetlegesebb test került előtérbe, mert a keresztény mártíromság szempontjából kifejezetten pozitívnak számított a testi szenvedés, és egyáltalán nem jelentett dicsőséget, ha valaki büszke volt a testére. Aztán megint egy új felfogás jött, a reneszánsz és a humanizmus, amikor ismét minden szép vonás fontos lett.

1685-ben jelent meg Comenius A látható világ című kézirata, melynek munkálatai részben Sárospatakon zajlottak, és tulajdonképpen egy száz oldalas, gyerekeknek szóló tankönyv volt, melyben a megtanulandó dolgok közt olyan testgyakorlatok szerepeltek, mint az úszás, vadászás, birkózás, futás, tenisz. 1771-ben Kolozsváron magyarul is napvilágot látott John Locke filozófusnak az épp testben épp lélek antik gondolat jegyében fogant, a gyerekek testi neveléséről szóló könyve. 1762-ben Rousseau írt könyvet Émile, az elképzelt fiú neveléséről, 1776-ban pedig Johann Basedow orvos- akiről kórt neveztek el- úgynevezett emberbarát intézményt kezdett el működtetni. Magyar földön 1760-ban jelentek meg Weszprémi István orvosnak a hosszú élet titkáról szóló regulái, melyeknek egyik fejezete a rendszeres testgyakorlásokra fókuszált. Egy másik orvos, Mátyus István a Diatetica-jában (1762-1766) a jó egészség titkának nevezett olyan, szerinte testgyakorlatokat, mint a fürdőzés, a dörzsölés, a kártyázás és a kockavetés.

Hajtóerők

A 18-19. században Európa-szerte a sportmozgalmak forrásai és hajtóerői voltak a felvilágosodás (az emberi test új felfogása, az ösztönös játékkedv könnyebb érvényesülése, a nevelés- és orvostudományi művek elterjedése), az új hadseregek által támasztott fizikai követelmények, a divatos testgyakorlatok meghonosodásai és az, hogy a fizikai teljesítményekre kötött fogadások fokozatosan „sportversenyekké” alakultak. Az egyik magyar kiadványban például az a ma már kissé viccesnek mondható, de akkor komolyan gondolt mondat jelent meg, miszerint: „úgy ellenben, aki mozogni is restell, aluvásban boldog, fél délig fel nem kell, napjában vagy ötven lépésnyi úton jár, ember képet hordó majom forma lajhár”. Az első „sport-terek” Pest-Budán a 19. század közepéig a lövöldék, a fürdők, a folyami uszodák, a lóversenypályák, a lovardák, a tornatermek, a vívótermek, a korcsolyapályák, valamint a „testegyenészeti” (így fordították akkoriban magyarra az ortopédiát) és a vízgyógyintézetek voltak.

Döntő mozzanat volt, hogy az 1777-ben, Mária Terézia által kibocsátott Ratio Educationis lehetővé tette- de még nem kötelezővé- az egyszerűbb testmozgást a tanintézetekben. Az 1867-es kiegyezés után aztán báró Eötvös József volt az, aki egy sor rendelettel és törvénnyel bevezette a testnevelést az iskolákban, problémát okozott viszont, hogy egyelőre kevés volt a tornaterem, a szakképzett tanár, és sok diákot felmentettek a sportolás alól. A 20. század első feléig olyan sportágak voltak divatosak, mint a „hagyományosnak” számító vadászat és természetjárás, a labdarúgás és a vízilabda, a technikai sportok (kerékpározás, hőlégballonozás, autó- és motorsport, sportrepülés, sízés), valamint az újra felfedezett „magyar” sportjátékok (a méta- ez az amerikai baseballhoz hasonlított, a Pál utcai fiúk is játszották, illetve az egyéb futó és labdajátékok)- magyarázta a történész.

„Suttyomzutty”

Olyan érdekességek is elhangzottak Zeidler Miklós előadásában, miszerint amikor kezdett meghonosodni az angoloktól átvett vízilabdázás Magyarországon, a Ferencváros csapata talán 19-0-ra kikapott egy bécsi csapattól, melyből a korabeli sportújságírók azt a következtetést, hogy „ezt a sportot se a magyaroknak találták ki”. Vagy: az 1870-ben emelt Nemzeti Tornacsarnok épülete ma is megvan, az 1896-ban készült, azóta többször felújított és renovált kerékpárpályát napjainkban is használják. És most kapaszkodjanak meg: megpróbálták lefordítani a 19. század végén az egyre népszerűbbé váló labdarúgás angol szakkifejezéseit, és úgy vélték, a gól legyen „zutty” (mert olyan hangot ad a labda, amikor a hálóba kerül), a les pedig „suttyom”, s ezekből fakadóan a lesgól természetesen „suttyomzutty”. Ebből aztán az atlétika se maradt ki: gróf Esterházy Miklós szótárában a sprint végrohamnak, az edzés idomításnak, míg a tréner művezetőnek van nevezve...

A sport intézményesülése

A 19. század végén sportegyesületek jelentek meg: jellemző volt Budapest hatalmas túlsúlya, vidéken Debrecen, Győr, Miskolc, Pécs, Szeged és Székesfehérvár, illetve Pozsony, Kassa, Nagyvárad, Kolozsvár, Temesvár és Szabadka voltak a fellegvárak. Még a tehetős sportegyesületek is éveken, évtizedeken keresztül gyűjtöttek sportterek létesítésére. Szakszövetségek alakultak, egységesítették a szabályokat, kupákat osztottak, bajnokságokat szerveztek, a „sportközvéleményt” pedig a sportszakirodalom, a szakkifejezések, a sportsajtó és a közönség hangja tükrözte vissza.

1945 után államosították a sportéletet is: feloszlatták a polgári sportegyesületeket, állami irányítás és finanszírozás alá vonták ezeket. Az élsportolókat viszont „menedzselték”, mert úgy tekintettek a nemzetközi sportsikerekre, mint a szocializmus felsőbbrendűségének bizonyítékára. Megjelentek az üzemi és diáksportmozgalmak, „Munkára, harcra kész!” jelszó alatt.

Ciucur Losonczi Antonius